Honlap címe

Baranyai horvát népviseletek : mohácsi sokácok / [fényképek Körtvélyesi László, Szávai József] ; [szerk. Bosnyák Éva Mirjana, Jaksics Mirjana, Szávai József]. [Pécs] : Tanac Kulturális Egyesület, 2022.

Ennek az új kiadása e helyesbítések nyomán jelent meg:

 

2025.

 

 

 

 

 

https://mohacs.hu/hireink/a-letunt-korok-illata-parfum-a-multat-a-hagyomanyokat-tisztelok-szamara-1041

Aprólékos, fárasztó munkával készül a hímzés, a díszítés a sokac népviseleteken: és legalább ilyen aprólékos feladat lehetett a 2024 elején megjelent „Baranyai horvát népviseletek – Mohácsi sokacok” című kötet új, második, átdolgozott kiadásának elkészítése. Az igazán tetszetős kivitelű albumot pár hete veheti kézbe az érdeklődő közönség.

A szerzők sorában Szávai József elsőként Pávkovics Istvánt („Hurkás”) emelte ki, mondván, a legkomolyabb szerepe neki volt a kötet megújításában. Bár nevezett mindig látványosan tiltakozik, ha érdemeit említik, az ismert néprajzkutató, a nagyhírű Tanac néptáncegyüttes alapítója úgy vélte, 35 adatközlővel beszélni, a tőlük szerzett ismereteket rendszerezni, feldolgozni roppant feladat lehetett.

 

https://szavaij.hu/wp/konyvek/mohacsi-sokacok/

 

 

Mohácsi sokacok

Helyesbítések – kiegészítések a 2022-es kiadáshoz

 

A borítón “horvát”-nak aposztrofált népcsoport történelme folyamán soha nem érezte magát annak! A XX. század közepén hallották először ezt a rájuk aggatott kifejezést! Csak családnévként ismerték, pl.: a leghíresebb korsós-fazekas família “akik a közhiedelemmel ellentétben nem voltak sokacok” - Horvát volt a nevük, és a származásuk is. A mi elődeink nem érezték magukat ”horvát”-nak! Ezt a korabeli népszámlálási statisztika is bizonyítja, pl.: 1941-ben 27 horvát, és 2160 sokac élt Mohácson. Az a 27 elmagyarosodó horvát, akik nem integrálódtak be a sokacságba, később bevándorolt iparosok voltak. Ezek közül néhányan: Gergurovič, Horvat, Šimonkovič, Kovačič, Leovič – korsósok, Bakič – késes, Jankovič – órás, Matič – cukrász, Ranič –cipész, Pančić – aranyműves, Šuput – bőrös, Petrovič - rőfös, bocskoros, Horvat – pacskeros, Predač - fotográfus stb. Ők lent már átestek a reformkor óta tartó nagy horvát nemzetieskedő agymosáson. A mieink ezt itt megúszták. Igaz, cserébe megkapták a nagy magyarkodó “szittya” agymosást “nyakon, vagy pofon” - mondja a közmondás. Ennek ellenére pontosan tudták, hogy kicsodák. Elsősorban és legfőképpen sokacok! Magyar nyelven így leírva és kiejtve! Nem úgy, ahogy a borítón van: “sokácok”! 

Ezt a tényt a Mohácson évszázadok óta együtt élő nemzetiségek nagyon jól tudják, és így használják. Csak az idegenek nem képesek ezt az egyszerű dolgot megtanulni. Így sajnos a szerkesztők sem! Pedig Pécs nincs olyan messze, és ott is élnek sokacok. A pesti nagyokos szobatudósokról nem is beszélve. Azok már régóta reménytelenek! Pedig lett már szólva nekik többször is, de hiába! Páldául a magyar értelmező szótárban kiadásról-kiadásra átmásolják “á”-val. Ami nem is az írásban a legrosszabb, hanem a kiejtésben! Ahogy ők kiejtik, (egymást követő három “á”-val) az szörnyen hangzik! Ez a bosszantó hiba sajnos végig vonul a könyvben. Esetleg a 3. lap alján levő háromszínű logó mögött rejtőzködő miniszteriális szobatudósoknak tetsző szervilis megfelelési kényszer szülte ezt?! Sokacul is „a”-val írják, és „á”-val ejtik. Csakhogy az ékezet terjedelmének csak 1/4 -ét fölhasználva! Így kiejtve természetesnek hangzik. Magyarul megpróbálva ezt lekoppintani fülsértő lesz. Úgyhogy magyarul írva és kiejtve is „a”-betűvel kérnénk!

 

A borítón a szép hölgy „Mariškanova” a gyermekkel a kislány nővérét jeleníti meg födetlen fővel. Mert ha az édesanyját szeretné, (aki a valóságban) akkor, mint férjes asszony főkötőt „kapica” kéne viselnie. Természetesen „špic”-cel. Lásd pl.: a 33-as új és sok régi képen. Ilyen konty tornyot a fejük búbján azonban sem a lányok, sem az asszonyok nem hordtak! Ez a „román konty” és a többi színes képen látható szerényebb kivitelű lócitromszerű képződmény is a XXI. század újkeletű divatja! A szép hosszú hajat befonva „pletenica”, természetes kontyba rendezték. A konty sokac neve a „kukma”. De az hátul a tarkó fölött függőlegesen, ovális alakban, szemből nem láthatóan történt. Mind két esetben. Például a 4-es, 23-as, 253-as színes, és sok régi képen. Legszemléletesebben ez a 20-as, 32-es képeken látható, ahol a testvérpárok bal oldali tagja a jó, a jobb oldali a rossz megoldást szemlélteti. A címlapon, és a 24-es, 35-ös képeken a hagyománytól leginkább elütő megoldás látható. Alapvető hiányossága a könyvnek, hogy csak a ruhákkal foglalkozik. A hajjal, az ékszerekkel, vagy a lábbelivel egyáltalán nem, pedig az épp olyan elválaszthatatlan része a népviseltnek. A férfi hajról: a XIX. század végétől már rövidre nyírt, általában bajusszal. A szakáll elképzelhetetlen volt! A női hajviselet: a II. világháborúig tartó időszakban a kislányok haját növesztették, amíg csak be lehetett fonni, lásd  pl.: a 397, 398-as képen. A kislányok haja még rövid, a nagyobbik lány haja hátul már befonva masnival, ún.: „šiška”-ban hordva. Ennek részei: elől homlokközépnél egyenesre vágva, ez a „šiška”. Oldalt a fül előtt pajesz-szerűen fülközépig érő tincs, ami a fület nem takarhatja, ez a „zuluf”. A fejtető első felénél a haj elölről hátra, és oldalról fölfelé fésülve középen fonatban hátra húzva, ez a „pletenica”. Hátul a tarkón ez, és az itt levő haj egy központban összeszedve, kicsi alulról fölfelé ovális kontyba kötve, amit egyszerű csatokkal és masnival rögzítettek, ez a „kukma”. Ezt hordták, amíg eladó sorba nem kerültek. Lásd: a sok régi képen. Ettől kezdve már nem vágták, hanem növesztették a hajukat, hogy „špic”-be lehessen rendezni. Ebben a köztes állapotban kellett a női hajnak (ami az emberiség történetében mindig is szexuális szimbólum volt, van, és lesz) a legszebbnek lennie! Hátul, és oldalt már nem egyszerű, hanem díszes csatokkal, tűkkel rögzítették. Akárcsak a fejtetőn a „šiška” és a hátra fésült haj találkozásánál a „kukma”-ig futó színes pántot. A fehér virág az ártatlanságot szimbolizálja. Lásd: a 266-os, 300-as eljegyzési fotókat. Ennek neve: „zaobradito”, ami elsősorban nem is a hajformára utal, hanem az azt nemsokára férjes asszonyként takaró fátyolból készült főkötőre, melynek neve: „burundžuk”. Lásd: a 282-es, 298-as, 299-es, 384-es, 386-as, 389-es fotókat. Ez a viselet, amely kétség kívül török hatást mutat, kb.: az I. világháborúig volt divatban. Utána a „kapica” divatja következett. Ez talán magyar, vagy sváb hatásra, de legvalószínűbb, hogy Szlavóniából jött. Habár az ottani sokacok „šami”-nak hívják. Ennek hajformája: a „špic”. A szó eredete a német „spitz” jelentése: csúcs, hegy. Ami a haj egyedül látható részét a homlokon kicsúcsosodó háromszöget jelöli. Avatatlanok számára úgy tűnik, hogy a nőnek csak ott van haja, máshol kopasz. Emlékszem meglepődésemre, amikor gyermekkoromban „bako”-mnál, „anyai nagyanya”, és „majko”-mnál (apai nagyanya, és csak ez a mohácsi sokac nyelvben, eltérően  pl.: a horváttól) aludtam. Láttam este lefekvés előtt, hogy a „kapica” levétele után a csatokat kivéve hajukból, és a fonatokat kibontva, micsoda hajzuhatag omlott arcukba, vállukra, hátukra. Igaz, már őszülő, de még mindig szép hosszú hajuk elől az arcukat teljesen elfödte. Hátul majdnem a csípőjükig ért. Ezt kellett minden reggel „kapica” alá rendezni, némi víz segítségével a következőképpen: megnedvesített haját a fejbúb harmadnál előre fésülte, és úgy hagyta, majd innét hátra felé a feje tetején jobbra-balra elválasztva lefésülte. Az arcra hullott hajat először középen kétfelé választotta. Az egyik oldalt a végénél elkezdte befonni a „špic”-hez elegendő hajat hagyva a homloknál. Ezt közben behajlítva „špic”-be rendezte. A fonatot fönt hátra vitte, és csatokkal rögzítette. Ezt a műveletet a másik oldalon is megismételte. A „špic”-cet vékony pertlivel átkötve rögzítette a formáját. Közben a tükörben folyamatosan kontrollálta a műveletet. Ezután a két oldalt lelógó hajat lazán befonva hátul a tarkón levő hajjal együtt „kukma”-ba rendezte. Csatokkal, tűkkel rögzítette a tarkónál, szemből nem láthatóan. Tudván, hogy az emeletes fej nevetséges lenne! Így viszont befér a kapica alá, lásd pl.: a 407-es, 413-as képeket. A végén egy vastagabb és hosszabb a „špic”-cet a homlokhoz szorítva, az egész hajat a fül fölött végig vitt szalaggal, „gajtan” hátul a „kukma” mögött átkötve rögzítette. Ezután igazította rá, és a „kukma” alatt a nyaknál megkötve rögzítette a ”kapica”-t, ami a fül felső felét is takarta. Így hajából a régebben csúcsos, a későbbiekben kerek, sőt a legutolsó időszakban néha dupla kerek alakú „špic” volt csak látható. Ezután már a nyilvánosság elé léphettek, hiszen a férjükön, és közvetlen családtagjaikon kívül más nem láthatott többet hajukból, lásd: pl.: a 407-es, 413-as, stb. képeket. Ha viszont közeli családtagjuk meghalt, vagy férjük bevonult, akkor a „kapica” fölé kendőt kellett kötniük. Még egy hajformát kell megemlíteni: az a „vitica”. Hozzávetőleg a II. világháborútól a 60-as évekig volt divatban. A nagylányok, és a fiatalasszonyok hordták, akik már nem akartak „kapica”-t hordani. A közép hosszúra vágott hajat kb. a fej közepétől két oldalt fönt befonták, és a két fonatot hátul keresztben rögzítették csatokkal. A haj oldalt, és hátul is rövidre volt vágva, csak a nyak közepéig ért. A körben szabadon hagyott hajat vagy becsavarták hullámosra, vagy nem, lásd pl.: a 285, 288, 292, 295, 394-es fotókat. Sajnos mind szemből van fotózva. A „vitica” többi része nem látható.

A fülszöveg a borítón bal oldalt: „a történészek szerint”. Igen sajnos iskola példája vagyunk az alapigazságnak, hogy: „jaj annak a népnek, kinek történelmét idegenek írják!” Tovább: „a sokácok boszniai eredetűek” – ezt a lebutított változatot pontosítva illíriai, és pannóniai eredetűek is! Tovább: („van, aki úgy véli…)” – igen, de nem csak Szlavóniában, hanem Baranyában, és Bácskában is. Tehát Pannóniában, és nem a Balkánon, mint ahogy a tudatlanok szajkózzák! Tovább: „az oszmán hódoltság”… - igen, de akkor itt már több, mint 1.500 éve élő ős szláv népesség is volt! Aki az ártéri vadonban élve „megfogyva bár, de törve nem” túlélte nemcsak a törököt, és a tatárt, de az az előtt pár száz évvel beözönlő, asszimiláló vad hordák garázdálkodását is. Tovább: „a 17. század végén…” – ez is igaz, legalábbis azok, akik az első följegyzésekben szerepelnek. És akik nem? Nos hát itt a lényeg! Azok mindig is itt voltak! Az nem lehet, mondják a szobatudósok. Nem szerepelnek az adóösszeírásokban! Ez bizony megint csak így van. De miért is? Ez az, amit ezek már több mint 120 éve, „Fölker Josef óta” nem képesek fölfogni! Mert ez egy több 100 éve bujdosó, de szabad nép volt! Minden áron ragaszkodott a szabadságához! Ezért nem költöztek be az idegen nyelvű és vallású kálomista-magyar, muzulmán-törtök, ortodox-rác faluba. Ami akkor Mohács volt, ahol lajstromozni tudták volna őket! Ún.: „tanyasi” életet éltek a természetben, és a természetből, ami táplálta, és védte őket. Tovább: „a 18. század folyamán…”  - a század közepéig tartottak a betelepülések. Az ártéri őslakosság is beolvadt és az itt maradt törökök is. Így alakult ki a mohácsi sokac nép! Az évszázadokon át fönnmaradt szájhagyomány szerint. Ami bármikor hitelesebb a politika szolgálatában írt „történelemírás”– nál! Tovább: „nagy jelentősége volt…” – én már csak az 56-os árvíz után töltöttem boldog gyermekkorom, és ifjúkorom nagy részét a szigeti tanyavilágban. Ami már nem volt az, mint előtte, de még mindig a megélhetést, és az ősöktől örökölt szabadságvágy érzését adta a mohácsi sokacságnak. Tovább: „nagy számú őshonos sokác horvát népessége van” – az alkímiai folyamatot megfordítva, a „fából-vaskarikát” szétválasztva az őshonos sokac, „magyar nyelven így normálisan írva” sajnos lassan teljesen elfogy! Az „őshonos” sosem volt, horvátok száma pedig ezzel egyenes arányban, „etno biznisz” némileg emelkedett. A kettő együtt is csak pár száz fő lehet. Úgyhogy az a „nagyszámú” csak egy szép vágyálom... Tovább: ”a busójárás pedig felkerült az UNESCO…” – sajnos nem ez, hanem ennek eltorzított, júdáspénzért meghamisított formája a (ejtsd: fonetikusan „c” betűvel) „coca cola busójárás” került föl oda! Erről több oldalt tudnék sajnos írni, de most nem teszem. Az igazságot megírtam az „Átváltozás, A Nagy Busókönyv” című, ehhez hasonlóan gyönyörű kivitelű, de idegen hozzá nem értők által írt és lektorált mű kapcsán a fotográfusnak, Juhász Balázsnak írt nyílt levelemben. Tovább: a zárójelben a vezetéknév végződésének „dzsentris” írásmódja remélem csak nyomdai hiba.

A fülszöveg a borítón jobb oldalt horvátul: „salaša na mohačkoj adi” – vajon mire gondolt a szövegíró az utolsó szóval? Talán a szerb „ada” jelentése: sziget, szóra? Ami horvátul: „otok”. A mohácsi sokac nyelvben mindkét szó ismeretlen. Mivel, hogy szükségtelen. Nekünk csak egyetlen szigetünk van! (a többi hasonló kisebb földrajzi formáció ugyanis: zátony, „prud”). Úgyhogy a magyarok „mohácsi”, vagy „margitta” szigetének mindenkori sokac neve: „vada”! Megtanulandó házi feladat szövegírók, lektorok és egyéb idegen hozzá nem értők számára! A „v” betű megléte, vagy hiánya ugyanis a választó vonal az igazság és a hülyeség között! (lásd a bili esetét). Tovább: a zárójelben a vezetéknév utolsó betűje a nagy horvátoskodás előtti „ć” betűre végződik. Szívmelengető kontraszt a magyar oldallal szemben. A régi „ć” betűs névhasználatot a nyelvészkedők megváltoztatták, de Mohácson továbbra is természetes.

A harmadik lapon a horvát szövegben: köszönöm a köszönetet. De, mivel, hogy nem horvát, hanem sokac vagyok a keresztnevem: Stipa. Így helyesen: Stipi Pavkoviču.

Írásomban a sokac neveket az eredeti formájukban írom. Magyaros torzítások nélkül, pl.: Bárácz helyett: Barac. Verbán helyett: Vrban. Tamási helyett: Tomašev. És akinek van, idézőjelben a ragadvány névvel. Ami a mi kultúránkban az elsőrendű megkülönböztető eszköz volt, míg a vezetéknév csak hatod rendű. Kizárólag annál használták, akinek nem volt családi, vagy személyes ragadványneve. A zárójeles magyar név a „magyarosítás” következménye. A személyek megnevezése a képeken balról jobbra történik. Ahol a legapróbb bizonytalanság is van, az kérdőjeles a végén.

 

A fotográfus szemével

 

1. kép: Hanna Jakšić „Matucina” 2. kép Farkas Noémi. Sugárzó szépségű kislányok. A viseletük úgy szintén, kivéve a rikító sváb kék gyöngysort, ami az ezüst húsz koronásokat tartja. Sokac nevük: „cvancige” (a német „zwanzig”-húsz után). A szót átvettük, de az ízlésvilágot nem! Nekünk saját ízlésvilágunk van, amibe ez nem illik bele! Sokacaink nem szerették ezt a hideg színt. Érzelemvilágukban, amit a ruházatuk is tükröz, a meleg színek dominálnak (csak végig kell lapozni ezt a könyvet!). A másik képen a „kukma” nem a helyén van. A következő képeken is ők szerepelnek. Az elsőn látható lebutított színvilágú „kecelja”, sem a vad rózsaszínű „bumburica”-s harisnya újabb kori kreálmányként nem illik az eredeti viselethez. A tudatlanok által már szinte etalonnak számító ragályként elterjedt bugyi színű harisnya divat nem autentikus! Sajnos a három eredeti: barna, szürke, barack színű, (10-es, 21-es, 24-es képek) kivételével a többi színes fotón is ez található. De hát miért? Egy tévedés következtében! Íme a sajnálatosan tanulságos történet: a 70-es évek elején a kultúrházban megalakult a Délszláv Klub néptánccsoportja. Előszedték a 10-20 éve nem hordott népviseletet. Ruhák, amit nem kótyavetyéltek el, még csak–csak voltak, de harisnya szinte semmi. Azt ugyanis időközben a búsók, és az idősebb asszonyok, akik nem vetkőztek ki elhordták. Anyámék korosztálya tehát megbízta egyik társukat, aki értett ehhez, hogy készítsen nekik. Ő volt Kata Tomašev Vrban „Kozina”. Az idő sürgetett, mert nem sokára szerepelniük kellett. Ez a „szocialista piacgazdaság” idején történt. Ami valójában „szocialista hiánygazdaság” volt! Mindig azt nem lehetett kapni, ami éppen kellett volna. A nehezen beszerzett anyagból tehát legyártotta a szükséges mennyiséget. Időközben szomszédasszonyát, Szalainét is megtanította rá. Amikor meglett, az asszonyok elmentek a harisnyákért. Anyám is megdöbbenve tapasztalta, hogy mind gusztustalan rózsaszínű volt! „Kato, hát te mit csináltál?!”- kérdezte felháborodva. „Tudod Marica, csak ilyen anyagot tudtam beszerezni”- mondta. Azelőtt ezt sem ők, sem anyáik föl nem húzták volna! De a kényszerítő körülmények hatására, viszolyogva bár, de hordták. És ezek megmaradtak napjainkig. Gyerek és ifjú koromban az idősebb asszonyok, akik nem vetkőztek ki, népviseletben jártak halálukig. Egyetlen egyen sem láttam soha csiri-csári bazári-színűt! A fehér, a szürke, a drapp, a barack színű, a sötét sárga, és főleg a legsokacabb szín, a barna volt rajtuk! Csak meg kell nézni a könyv régi fotóit. A fekete-fehér ellenére is látszik mindez! Igen! Ők még rendelkeztek a származásuknak, életkoruknak, és családi állapotuknak megfelelő természetes ízlés képességével! Mivel, hogy még maradt anyag, a készítők a szocialista hiánygazdaság (vég) termékével beterítették a várost! És most, 53 év elmúltával a tájékozatlan utókor azt hiszi, hogy így van jól! Hozzávetőleg ennyi röviden egy kényszer szülte ízlésficam története… A 4-es számú képen jól látszik a „kukma” viselésének ideális módja. A régi típusú „oplećak”, és a „kožušak” a népművészet csodája! A túl piros szoknya ilyen korban még „szódával” elmegy, de rövidesen át kellene adnia egy magyar, vagy cigány lánynak. Az ottani népviseltben még felnőtt korban is helyén való a rikító színű. Itt viszont egy elegáns sötétnek kell következnie! Jó hír, hogy valószínűleg a mosás hatására a vadul rózsaszín „bumburica”-k színe szelídül. 5. kép: Szellár Balázs. 6. kép: Matija Jakšić „Matuca”. 7. kép: Kata, és Matija Jakšić „Matucini”. Az ízléstelen bizsu sajnos itt is megjelenik. A szoknya sváb színű (zöld), de sötét, tehát a sokac ízlés szerinti. 8. kép: Kata, és Marina Jakšić „Matucine”. A magyaros mintás „oplećka”-k már a legújabb divat szerintiek, a „kecelja”-k itt, és a többi képen sem mohácsiak. 9. kép: Divna, Marina, Matija, Kata, Hanna Jakšić „Matucinovi”. Az előbbiekben kitárgyalt harisnya szín gyerekeknél még „szódával” elmegy. De vajon ki és miért követte el ezekkel a gyönyörű szép ártatlan gyermekekkel, és a szintén gyönyörű szép és ártatlan sokac népviselettel ezt az eléggé el nem ítélhető etnográfiai bűntényt, hogy mind a 4 kislány nyakában fölöslegesen ott van a más népviseletben természetes és szép, itt viszont természetellenes és ronda, ettől a néplélektől idegen vájdling kék szörnyedvény?! És a fiú miért van diszkriminálva? Az ő nyakába miért nem került ilyen? Nem volt több a kínaiban? Ahol úgy látszik a sokac népviselthez illő, és méltó színekben (fehér, szürke, fekete, piros, bordó, sárga, barna, arany, ezüst, drapp) nem árulnak gyöngysort! Ahogy máshol a tudatlanság nem mentesít a büntetés alól, itt a tudatlanság nem mentesít a kritika alól! Ez a szerkesztőkre egy ún.: „szakmai” kiadványban fokozottan vonatkozik! 10. kép: Matija Jakšić, Jaksicsné Bártfai Ágnes, Đuro Jakšić ml., Kata Jakšić „Matucini”. A családfő kucsmája és mellénye Mohácson nem autentikus! A kucsmát a Radu havason Grigore kéri vissza, mert szeretné a „pojana”-ra a kecskenyájat kihajtani. A pruszlikot meg Franz „Ketsching”-ben, mert szeretne a „Huttzlsonntag”-on jódlizni benne! Ha a következőkben szeretne „képileg” is a sokac családba illeni, akkor kölcsön kérhetné az apjától a sokac kucsmát (36. kép), a névrokonától a sokac mellényt (40. kép), a túldíszített ing előke „prse” már falusi visszahatás! A feleség viselete viszont tetőtől-talpig autentikus, mohácsi sokac! Külön kiemelendő a pénzeket tartó nyaklánc, ami anyagától függetlenül arany, tehát sokac színű. A „kecelja” eredeti mohácsi mintája, és legfőképp a harisnya legsokacabb színe: a barna! Ami végig nézve a színes képeket, mintául szolgálhatna az összes többinek! A kislánynak sajnos már csak papagáj pink jutott! A „kecelja” máshol, falun lehet autentikus, de itt nem! 11., 12. képek: Horváth Zsanett. A modell ruhája, és kinézete alapján szépségversenyen indulhatna. Kár, hogy a harisnya színe miatt a hozzáértő zsűri lepontozná. Külön kiemelendő az „oplećak” díszítése melynek neve: „zlatanac”. 13-16 képek: Bősz Gábor. A viselet eredeti. 17., 18. képek: Bősz Laura. A ruha jó, de a „kukma” 10 cm-rel lejjebb lenne jó helyen. 19. kép: Lauer Liza. A „kukma” egy gondolattal lejjebb és tökéletes. 20. kép: Bősz Darina, Gábor, Laura. Milyen tökéletes fotó lenne a testvérekről, ha bal oldalt a nyakban a csúfság, jobb oldalt a „kukma” rossz helyen nem lenne. Külön dicsérendő viszont a lányok szoknyája, ami sötét (!) ibolyaszín. Fő ruhadarabon szoknya „zrnka”, „kapica”, stb. a kék csak sötét színárnyalatú lehet! 21. kép: Dženifer Sajčan „Sačkina”. A pacskertől, (ami Mohácson „čorapa”) a hajig minden eredeti mohácsi. Külön kiemelendő a harisnya saját színében készített bütykökkel, ami ízlésesen harmonizál a ruhával, nem úgy, mint az elütő bugyi színűek! És a gyöngysor szint úgy harmonizál az „oplećak”-kal. Pedig ékszer, mégsem hivalkodóan elütő, mint az idegen fájdalmas kék! Azt mondtam az elején, hogy a hajig. Mert a rosszul elhelyezett „kukma” miatt ez a szép lány is lepontozódna a versenyben. 22. kép: Ez a „kožušak” nagyon régi, nagyon értékes és nagyon nagy csodája a népművészetnek. Vajon hány száz (!) órába tellett az elkészítése? 23. kép: Lilla Sajčan „Sačkina”. Fölülről lefelé: a „kukma” végre rendesen a helyén van. A pénzeket tartó gyöngysor láthatóan itt is olcsó műanyag, de sokac színű, nem elütő. A többi a szoknya aljáig tökéletes, onnét viszont a bütykök színe miatt ő is lepontozódna. 24. kép: Ana Hajošovič, Fanni Bubreg Hajošovič „Mariškanova”. A kislány a sokac színvilágtól idegen, jaj piros szoknyája ebben a korban „szódával” még elmegy, kamasz korban már nem, ott sötét színű lehet csak. A bántóan pink harisnyácskát viszont jobb lett volna elhagyni. Ha anyuci, vagy mamuci nem akart volna minden áron cukiskodni, a kevesebb több lett volna! Édesanyja viszont a pacskertól a feje búbjáig tökéletesen mohácsi sokac. Külön kiemelve a harisnyán a „bumburica”-k igazi sokac színét. Mondom, hogy a feje búbjáig, mert ott a rossz helyen lévő, túlzott hajgombóc lerontja az összképet. Nagy kár, mert a két, nem csak a ruha miatt nagyon szép hölgy, így együtt a mohácsi sokac népviselet, és az egész nép reprezentatív fotója lehetett volna. Így viszont, címlapkép sem lehetne! 25. kép: Dalma Dobšai Filakovič „Flundrina”. „Jašprica”-val ilyen gazdagon díszített „skuta” és „nalopanac” nincs sok a könyvben. Kár volt alul-fölül elrontani! 26., 27. képek: Egri Kata. A „szokásos” tudatlanságból elkövetett hibák a nyakon és a fejtetőn! 28. 29. képek: Horváth Zsanett. Az ízlésficamos harisnyaszínt már borítékolni mertem volna. Ez a selyem kötény „fertuška” és a szoknya rengeteg pénzbe került valaha. A korabeli Mohácsi Újság is megírta, hogy túl sokba került a sokac lányok divatja. Az öszvér mellény viszont sem nem férfi, sem nem női, sem nem sokac, sem nem sváb. Talán magyar? Vagy cigány? 30. kép: Egri Kata. Jó hír, hogy a viseletes harisnya vad színe többszöri mosás után némileg szelídül. Tisztán látszik, hogy a sokac népviselethez illő nyaklánc mennyivel még szebbé teszi a szép lányt, mint a „tájidegen” csúfság! 31., 32. képek: Lilla és Dženifer Sajčan „Sačkine”. Ismét megcsodálhatjuk a nagyon ritka, épségben fönnmaradt „kožušak”-okat. Itt minden egyértelműen sokac. Kiemelve a bal oldali szoknyát, ami nem piros, hanem bordó. A mohácsi sokac szoknya ilyen sötét színárnyalatú! Oktatókép a „kukma” jó, és rossz elhelyezéséről. 33. kép: Mirjana Tomašev (Tamási) Bősz „Kozina”, és Bősz Gábor. Oktatókép a rózsaszín jó és rossz fölhasználásáról népviseletünkben. Az „oplećak”-on természetes helyén, és természetes színárnyalatban, a lábon természetellenes helyen és természetellenes színárnyalatban látható. A pink nem a mi népviseletünkbe, hanem a rockkoncertre való! Szintén oktatókép a kék szín ideális fölhasználását illetően. A kötényen kis mértékben és a szoknyán az itt látható, ideális sötét színben szemet gyönyörködtető. Az „oplećak”-on csekély százalékban díszítésként, mint az a férfi sálon (melynek eredeti sokac neve: „poša”) is látható még elmegy, de a harisnyán elképzelhetetlen. Ez a sokac jó ízlés elleni ocsmány merénylet lenne! Mint ahogy sajnos a könyvben később ez látható. Kitűnően megkomponált kép. A „kecelja” aljától fölfelé ünneplősen fölöltözött, jellegzetes sokac ékszerekkel „cvancige dukate” földíszített anya, a mellette álló az ünneplős férfi viselet legszebb darabjaiba öltözött délceg fiával a mohácsi sokacság reklámfotója is lehetne. Lehetne, de nem lesz az! A „kecelja” aljától lefelé itt is, és ő is elkövette azt a hibát, amit sokan mások, amit 53 évvel ezelőtt először a „teta”-ja követett el. Csakhogy Strina Kata „Kozina” az akkori körülmények között kényszerűségből tette! Nekik viszont már nincsenek kényszerítő körülményeik. Választhatnák a jót is a rossz helyett. Az ízlésest is az ízléstelen helyett. Az eredetit is, a hamisítvány helyett. Csak rendelni kéne a mostani készítőktől a sokac ízlésnek megfelelő színű harisnyákat. A többi rikító szörnyedvényt pedig oda kéne adni a jankeléknek! Ott úgyis az a cél, hogy minél nevetségesebb bohóc legyen! 34. kép: Bősz Gábor. Ez a túl szép ing nem mohácsi, hanem falusi viselet „tetak”-kom Ivo Sajčan „Sačko” hagyatékából van. Ki tudja honnan került oda? A mohácsi sokacok ilyet nem hordtak. 35. kép: Fanni Bubreg Hajošovič „Mariškanova”. A munkáslány valószínű kelet felé tart. Ahol (Nagylak után) „Buna Ziua”-val köszönnek. A fölturbózott hajgombóc ott része lehet a népviseletnek, itt nem! 36. kép: Đuro Jakšić st. „Matuca”. A kucsma „šubara” mohácsi. A „ćurdija” nem az, hanem dályoki, de itt is voltak hasonlóak. Ez a nemezből készült „ćurdija” Mohácson! A bőrből készült pedig a „surka”. Nem úgy, mint ahogy a könyvben van írva! 37. kép: A téli nemezkabát - a XIX. században az először pozitív nemzeti mozgalomnak indult, később kártékony betegséggé fajult - „nagy magyarkodás” időszakában készülhetett. 38. kép: Đuro Jakšić ml. „Matuca”. Na, ez a bőrből készült a „surka” mi nálunk! Egyébként falusi (dályoki) viselet. A kucsma viszont román! (Jézus Isten!). 39. kép: Hány száz órába tellett ezt így megcsinálni? 40. kép: Viktor Jakšić (Papričico). 100%-ban mohácsi. 41-43. képek: Na így néz ki egy eredeti mohácsi sokac mellény. Nem úgy, mint a 10. képen látható iszonyatos finánc zöld hamisítvány! 44. kép: Mirjana Jakšić (Papričica), Viktor Jakšić (Papričico) és Luca Jakšić (Plavančeva). Tökéletesen megkomponált kép. De miért kellett ezt is elrontani?! Ráadásul pont a szerkesztőnek?! Oktatóképnek viszont kiváló. Egy modellen látható az itt természetes sokac szolid kék (ibolyaszín), és az itt természetellenes sváb rikító kék. 46. kép: Viktor Jakšić (Papričico). Tetőtől talpig mohácsi. Ez az igazi mohácsi kucsma, és a „ćurdija”. A téli csizmanadrág neve: „čakčira”. 47. kép: Luca Kovačevič. Az újabb kori ing díszítése magyaros hatású. A „kožušak” falusi. A „kecelja” és a szoknya, melynek színe a legsokacabb színű: sötét barna, akárcsak a gyöngysor etalon mohácsi! 48. kép: Luca Jakšić (Plavančeva). A régi, sokszor mosott harisnya sokat fakult, de attól még ez sem szép. 49. kép: Mirjana Jakšić (Papričica). Jellegzetes sokac szépség. Aki méltán nyert különdíjat egy nemzetközi szépségversenyen, mint a „legfotogénebb” modell. De sajnos ez a kép sem lehet a mohácsi sokacság reklámfotója. A kis kabát a polgári viseletből került ide. A szoknya, de főleg a kötény „fertuška” színe: „határeset”. Ettől csak sötétebb lehet! Az újabb idők gyártmányai. A harisnyáról meg ne is beszéljünk… Külön dicsérendő végre a sokac színvilágba illő „kapica” a legújabb divat szerinti dupla „špicc”-cel. 50. kép: Szintén ő van ezen a művészien megkomponált képen. De miért kellett tönkre tenni a hozzá nem értés szimbólumává vált vad idegen bizsuval?! És pont a könyvért rengeteget dolgozó szerkesztőnek?! Sajnálatos példa arra, hogy az eléggé nem dicsérhető vitathatatlan jó szándék is kevés hozzáértés nélkül! A címlaptól idáig sok jó fotót láthattunk. De sajnos mindegyik el lett rontva, hol durva, hol aprónak tűnő hibával. Ami hiteltelenné teszi! Úgyhogy továbbra is kerestetik a mohácsi sokacság reprezentatív fotója. Ahol minden eredeti! Mohácsi! És sokac! 51. kép: Stipa Bubreg (Mariškan). A bal oldalt álló java korabeli férfi jellegzetes sokac arcával, régies viseletben: bőrcsizma, téli csizmanadrág „čakčira”, átmeneti gyapjú kabát „ćurdija”, fehér ing, a kucsma kivételével, mert az szerb és nem sokac, rendben van. A kép jobb oldalán és az alatt levő képen látható magyar föliratos encián kék színű zászló viszont nagyon nincsen rendben! Részletesebben: amint látható a kör 1905-ben alakult. Eredetileg „Mohácsi Sokacok Olvasóköre” néven. Nem sokáig lehetett az. Az öntelt nagy magyarkodó dzsentri politika ezt nem tűrte, és beerőszakolta a „magyar” szót a szövegbe! Fából vaskarika. Mert ugye mindenki csak akkor lehet jó hazafi?! Ennek a buta hegemonista gondolkodásnak be is érett a gyümölcse! Később, Trianonban… Az ez utáni Horthy rendszer pedig, mint a jó Bourbonok semmit nem tanult, és semmit sem felejtett a múltból. Ennek tárgyi bizonyítéka ez a zászló, a rajta levő szövegekkel, szimbólumokkal, és ahogy kinéz. Már gyermekkoromban föltűnt, másokkal egyetemben nekem is, hogy a népviseletünkben milyen kevés a kék szín. Az újabbakban föltűnik szabályt erősítő kivételként, a régebbiekben szinte soha. Sokacaink nem szerették ezt a hideg színt. Érzelemvilágukban, amit ruházatuk is tükröz a meleg színek dominálnak. (Csak végig kell lapozni ezt a könyvet!) Mikor erre rákérdeztem az öregeknél mindannyian egyértelmű természetességgel ugyan azt válaszolták: „švabska boja” (svábok színe) mondták tejesen jogosan. És tényleg, ha megnézzük a környékbeli falvak (főleg női) sváb népviseletét, ott a kék szín dominál. Ami szintén a maga helyén (!) szemet gyönyörködtetően szép, és semmivel sem kevesebb értékű, mint más népek viselete! Csakhogy az egy más néplélekhez tartozik. Nem a sokacokéhoz! A falusi, és a városi sokacok is, ha svábokról beszéltek, de nem akarták ezt így kimondani „plavi”-knak (kékeknek) nevezték őket. Ezek után talán már kívülállók számára is érthető elődeink döbbenete, amikor meglátták a kéretlenül nekik készített zászlót. Sokkoló volt, amint tokjából előkerülve a lehető legvadabb sváb kék színben virított! Legtöbben arculcsapásként élték ezt meg! Konstatálva, hogy a hatalom ismét rúgott egyet beléjük! Hamar elfeledték a 20 évvel korábbi népszavazás (azóta is mélyen agyonhallgatott) körülményeit a nagy magyarkodók! Pedig lehet, hogy ez a felszínes része a dolognak csak a véletlen műve. A „zászlóanya” vitéz Szőnyi Alajosné (a polgármester felesége), aki az avatóünnepségen fekete „díszmagyarban” feszített, nem volt sokac. Hanem egy magyar úrasszony. Persze a maga miliőjében szocializálódva. Úgy gondolta, valami extrém különlegeset alkot. (Háttérből a politika irányításával.) Szó mi szó, sikerült nekik… „eltalálni a szarva közt a tőgyét!” (magyar közmondás.) Pedig, hacsak egy kicsit is odafigyeltek volna a nap, mint nap látott viseletre, nem követték volna el ezt a „szarvashibát”. De hát (számukra) természetesen, nekik nem kellett oda figyelniük! Hisz az uralkodó fajt, és osztályt képviselték! Szent meggyőződéssel, hogy nekik kell „civilizálniuk” ezeket az elmaradott bennszülötteket! (úgy, mint ahogy Robinson Crusoe tette Péntekkel, a vademberrel) mert az most az új (nagy) magyar birodalom hajnalán már tűrhetetlen, hogy a XX. század közepén még mindig a saját nyelvüket beszélik, a saját viseletüket hordják, és a saját szokásaik szerint élnek! Habár, az utóbbi 10-20 évben a fölülről jövő megdolgozás hatására „örvendetes” változások indultak el. pl: nyelvi oktatásuk már régóta csak a magyar. Ami, mint azt több politikus is kinyilatkoztatta, és a korabeli sajtó is megírta a: „kultúra, és a művelődés nyelve”… Az iskolában példa értékűen jutalmazzák azt a sokac tanulót, aki a legjobb előmenetelű a magyar nyelv terén. Ő 1936-ban Budzsáklia Mátyás „Blažić” volt. Mikor halála előtt pár évvel fölkerestem, mint a legidősebb mohácsi sokacot - kultúránk szerves részét képező családi ragadványnevek gyűjtése és pontosítása céljából - megdöbbenésemre indítványozta, hogy magyarul folytassuk tovább a beszélgetést, mert sokacul kevésbé tud! Sajnos ilyen „hatékony” volt a Horthy korszak nemzetiségi politikája! A viselet terén átvették a sárközi magyar rövid szoknyát, bütykös harisnyát, és a sokszínű női inget. A szokásaikból pedig sikerült lenyúlni, és természetes közegéből (a sokac negyedből) a fő utcára áthelyezni, busójárássá (karneváli fölvonulássá) átkonvertálni a „poklade”-t. De ez mind kevés volt a kor nagy magyarkodó, revansista lázában égő dzsentri, uralkodó rétegének! Ne feledjük, hogy az irredentizmus kéjes beteljesülésének aktusán 1942-t írunk! Nemrég kapták vissza?! Felvidék, Erdély és Délvidék nagy részét érdemtelenül. Hagymázas ábrándjaikban pedig ennél sokkal több szerepelt! Itt, elsősorban dél felé, tehát mutatni kellett, hogy milyen jó a Magyar Királysághoz (melynek királyát a kormányzó elűzte) tartozni. Ennek a kirakatpolitikának a részeként pár éve állami támogatással a sokacság új székházat építhetett magának. Hamár van házuk, bálvány is kell bele, hogy tudjanak mit imádni! Nagy csinnadrattával zászló átadási ünnepséget szerveztek. A saját habitusuknak megfelelő (a saját nyelvükön írt, és a saját védőszentjükkel ellátott) zászlóval. Nem törődve a sokacság ízlésével és hagyományával, és főleg nem avval a ténnyel, hogy van már zászlójuk: a templomi. Ez sajnos a II. világháborúban eltűnt. A dzsentrista tákolmány viszont sajnos megmaradt. Az idegen kreálmányt, melyen a védőszentjét, a nyelvét, és a lelkéből fakadó ízlését is egy (nagy) magyaros huszárvágással, felsőbbrendű gőggel egy csapásra lecserélték. A nép többsége nem szerette, és ami a legfontosabb egy hatalmi jelképnél, soha nem tisztelte! Švabski barjak (sváb zászló), és kalina tranja (kala rongya) gúnynévvel illette. Az elsőnél nyilvánvaló, hogy miért. A másodikat a sokacság XX. századi történetét nem ismerők számára röviden leírom: „kala” Petrovics Károly ragadványneve volt. Vezeték, és keresztnevéből is látszik, hogy nem sokac. Az apja ide települt horvát bocskoros volt. Ő ebben az időszakban a Belvárosi Iskola igazgatójaként, és a Sokac Kör elnökeként tevékenykedett, főleg a saját hasznára. Politikai kalandorként a Horthy-sta hatalom embere volt a sokacok között. A Sokac Körben kijelentette, hogy ezentúl itt mindenki csak magyarul beszélhet. Nem akar sokac szót hallani! „Dida”-m Joka Kalenić vadászként, és zenészként a pincebulizós haveri köréhez tartozott. Ott, szűk körben, italosan megvallotta politikai célját: a sokacság hátán fölkapaszkodva országgyűlési képviselő akart lenni! Jellemére fényt derít, hogy a sokacok előtt Petrovičnak, a magyar urai előtt Pétery-nek nevezte magát. Ilyen kétkulacsos politikusként a sokacság más értelmiségi híján megtűrte, de kiismerve jellemét már nem szavazott rá! Így a zsíros képviselői poszt elúszott számára. Az asszimilációs dzsentri politika, ahol az utcasöprőnek is magyarosítania kellett, hogy megtarthassa az állását, (így lett a sokac Barac „žebrnja”-ból Bolvári) talpnyaló szolgájaként főbűnöse volt a zászlószentelési bohózatnak. A 90-es években a Sokac Kör akkori vezetőségéből tudatlan, túlbuzgó fiatalok (ki tudja milyen sugallatra) kitették portréját, amit még elnökként (Hitler, és Sztálin elvtárs mintájára, megelőzve Rákosi pajtás személyi kultuszát), magáról festetett a nagy terem falára. Ezt látva az akkor még élő, az igazságot jól ismerő idősebb tagjai a körnek tiltakoztak az „áruló” képe miatt. A fölháborodás hatására reméljük végleg elkerült onnét. „Rongyát” viszont a II. világháború után megtévedt fanatikus hívei: Tímár József városgazda, és tanítványa Matija Budžaklia „Blažić” őrizték, és 1993-ban sajnos előkerült! És most valakik tévesen „sokac zászló”-nak gondolják. Hát nem az! És legfőképpen nem a sokacok zászlója! Nem más, mint a nemzetieskedő, soviniszta, asszimilációs politika tárgyi bizonyítéka! Ez a tárgy a múzeum raktárába, ártalmas szellemisége pedig a történelem szemétdombjára való! Az 51-es képen a Sokac Kör elnöke feszíti, nem ismerve népe történelmének ezt a szomorú fejezetét! 2006 óta van már zászlója a mohácsi sokacságnak. Amit a magáénak érezhet: a templomi! A saját (!) népi ízlése szerinti kinézetű, rajta a saját (!) védőszentje: Szent Antal képével, és a saját (!) nyelvén írt fohásszal: „Sveti Antune moli za nas”. Amire a végveszélybe került sokacságnak mindennél nagyobb szüksége van! 52. kép: Mit keres egy idegen iparművészeti tárgy, egy mohácsi (!) sokac (!) népviselet (!) -ről szóló könyvben?!

 

A néprajzi gyűjtő szemével

 

70. kép: Kakukktojás! Ez a pruszlik lehet, hogy szerb, vagy magyar, de nem mohácsi sokac! 77., 78. képek: Szintén kakukktojás! Ezt az „echte” mellényt Hansi kéri vissza sürgősen, szeretne benne a sváb lakodalmasban cepedlizni! 79–81. képek: Itt látható egy mohácsi sokac mellény. 91. kép: A leírásból „šupljika” kimaradt a horvát szövegben. 96. kép: A leírásból hiányzik „šlinga” neve ez a „jedinčad”. 97–104. képek: Mohácson ezt hívták „ćurdija”-nak. 105., 106. képek: Ez a „surka”. 107–110. képek: Ezek az általános iskolai „mókus örs” faragó szakkörének színvonalát idéző „MTZ-piros” nitro festékkel lekent busóálarc imitációk, hogy kerültek ebbe a mohácsi sokac népviselet, és népművészet szépségeit bemutatni hivatott könyvbe?!

 

Női népviseletek

 

208. kép: Kakukktojás! A varázsló cigány népviselet egy nagyon messzire tévedt extrém fél darabja foglalja el illegálisan a könyv címében beígértek szerint a mohácsi sokac népviseletnek fenntartandó helyet! Ifjú koromban a nők egy része még népviseletben járt. Színpompás látvány volt akkor a mohácsi utca. Az összes között a legtarkábbak a cigányasszonyok voltak. Messziről virítottak tarka-barka, csiri-csári, rikítóan élénk papagájszínű ruháikban. De ez a minél föltűnőbb, annál jobb hagyományú meghökkentő színkavalkád, ahol megfér együtt a világoskék, a citromsárga, a lila, a libazölddel és a fehér, feketén át, az ilyen tűzpirossal, rajtuk szemet gyönyörködtetően szép volt! Mint, ahogy minden népviseleti szín természetesen szép a maga helyén! De ez, más népi kultúrájú, idegen helyre átcsalva, átlopva, áthazudva, ocsmány ronda lehet! Ezt bizonyítja ez a mohácsi sokac szoknyaként bemutatott „ruszki traktor” színű förmedvény is! Mikor idős adatközlőimmel sok-sok órát átbeszélve, és a könyvet átlapozva, ehhez a képhez értünk, rajtam kívül, tőlem, és egymástól függetlenül ez a „bohóc” színű mindegyiknél ún.: „kiverte a biztosítékot”! Mikor megkérdeztem, hogy hordtak volna-e ilyet, fölháborodva közölték, hogy nem, soha! Ők még az eredeti népi kultúrában szocializálódva rendelkeznek a származásuk szerinti jó ízlés képességével. A fiatal korosztálynál ez valahol elveszett… Így tudnak ilyen nem idevaló szörnyszülötteket gyártani, és hordani! A hiba okát keresve, ezt elsősorban önmagunkban találjuk meg! Az ún.: „kivetkőzés” időszakában, az 50-es, 60-as években népviseletünk (most már tudjuk) kincset érő darabjait az öregasszonyok a vásárokban elkótyavetyélték. Ezek egy részét a falusi sokacok, és bosnyákok vették meg. Hála Istennek ezek megmaradtak, és most mint a sajátjukat viselik. A többi hozzá nem értő, illetéktelen kezekbe került, elveszett. Alig pár év múlva viszont a tánccsoportoknak, és búsójáráskor is szükség mutatkozott, főleg szoknyákra. Mivelhogy úgymond „a magyar találékony” a bútorgyárból és a rongygyárból beszerzett anyagokból legyártották a hagyománnyal mit sem törődő „etno hiénák” a leglehetetlenebb színű gagyikat is! Attól, hogy régebbi a hamisítványból még nem lesz eredeti soha! Pl.: a „Mona Lisa”-t már 200 éve is hamisították… Saját házunk táján söpörve, a három mohácsi ún.: „sokac tánccsoport” ruhatárában is van bőven selejtezni való! Egy cigány lánycsoport igényeit kielégíthetnék az oda való, ide nem való tévedményekkel! Nagy a sötétség a fejekben a mohácsi sokac népviseletet illetően. Ez a legdurvábban a búsójáráskor mutatkozik meg. Ott az ún.: „sokac lány”-ként, a szólás szerint: „minden van, mint karácsonykor, akkor sem volt semmi”! A nevet érdemtelenül bitorló ún.: „népi ruhakészítők” elképesztő szín, és formavariációkat produkálnak! Sajnálom ezeket a szerencsétlen lányokat, akik sokac lánynak szerettek volna beöltözni, de csiri-csári-bazári szerelésükben inkább jankeléknek néznek ki! De miért is kell egy több nemzetiségű városban minden áron sokac lánynak beöltözni? Hisz a többségük úgysem az! Öltözzenek be, a származásuknak megfelelő népviseletbe! Készíttessenek ugyan ezekkel a felelőtlen jelmez szaporítókkal magyar, sváb, cigány, székely, stb.-nek gondolt ruhákat, harisnyákat, és becstelenítsék meg azt! A másik agyrém a már-már kötelezőnek gondolt konty a fejük tetején. Ilyen lócitromszerű képződményeket a sokac lányok soha sem hordtak! Sajnos ebben a könyvben ugyan ezt a hibát sokac lányok követik el! Ha már úgy is arra flangálnak a „coca-cola busójárás” kellékeiként, vethetnének egy pillantást a főtéren levő három lány szobra közül az északi oldalon levőre. A modell (Lipa Kovačeva) szemlélteti az eredeti viseletet: A konty hátul a tarkón elölről nem látható, masnival rögzítve. 206., 207., 209., 211., 212. képek: Ilyen színűek az eredeti sokac szoknyák. 213., 214. képek: A fölső, formája alapján lehet sokac és magyar is. Színe alapján viszont csak magyar, túl világos. Vagy kifakult, vagy eredetileg is sárközi szoknya volt. Az alatt levő gyári anyagú magyar, vagy sváb színű sötétebb zöld, viszont határesetként elmegy. 233. kép: Sokat moshatták, hogy így kifakult. Az eredeti sokac harisnya ettől sötétebb. 234. kép.: Az ízlésficam történetét előrébb már megírtam. 235. kép: Na végre! Egy etalon színű mohácsi sokac harisnya! 236., 237., 239., 240. képek: Ezek nem azok! A bütykös harisnya divatját a bátai, szekcsői magyar népviseletből vettük át. A leghíresebb készítő Müller Teréz volt Bátán. Tőle sokat rendeltek nagyanyáink, de hamarosan szóltak neki, hogy az ilyen színűek nem valók a mi népviseletünkbe. Elmondták, hogy milyen színűek a jók. A 240-es alapszíne tökéletes, csak nem rikító sváb zöld színű bütykökkel, hanem pl.: fekete, fehér, sárga, drapp, barack színűvel. Később a mi asszonyaink is megtanulták a technikát, és már nem kellett az idegen ízlésvilágút hordaniuk. Ezt most a tudatlanok követik el, gusztustalan szörnyedvények készítésével és viselésével. 238. kép: Barack színű, tehát sokac! 241. kép: Gyári új termékek az alsó színe nem kívánatos. 240. kép: A legjobb oktató kép. A bal oldali sokac, és a jobb oldali magyar, sváb, cigány, vagy talán hottentotta népviseletbe illő! Ez is „kiveri a biztosítékot” mindenkinél, aki egy kicsit is ért a mi népviseletünkhöz. Sokac bütykös harisnya kék, zöld, piros, lila, pink nem lehet! Utoljára még a 70-es években, Kátolyban készítettek igazi sokac harisnyákat. A ma Mohácson tevékenykedő tudatlan szaporítók e technikát igen, de a hagyományt egyáltalán nem ismerik. Ennek sajnálatos bizonyítéka ez a lehetetlen kék színű hamisítvány, amelynek nem is volna szabad megjelennie ebben a könyvben! 243-252. képek: Végre mohácsi sokac népviselet, a „kapica”-k eredetiek. 253. kép: Anyám újasszonyi „kapica”-ja fehér színű. Itt a képen világoskék árnyalatú, ami nem lehet! Fotográfiai, és/vagy nyomdai hiba. 254. kép: Anyám népi táncos „kapica”-ja. Ez kék, ami nagyon ritka, de az egyedül elképzelhető sötét színű. A „bako”-m készítette őket a lányának. Sajnos mindkét kép hibával terhelt. „Kapica”, „spicc” nélkül?! Esetleg autó kerekek nélkül?! 255., 256. képek: Sokac jó ízlésre oktató képek, a „cvanciga”-t tartó nyaklánc harmonikus kinézetéről, melynek anyaga és formája bármilyen lehet, de a színe egyáltalán nem! Itt mindkét variáció ízléses, sokac színű. 257-261. képek: A horvát szövegben a ruhadarab elnevezése téves. Mohácson ez nem „ćurdija”, hanem „ćurdijica”, de csak ennél a téliesített változatnál. Egyébként az ilyen jellegű kabátka neve: „zrnka”. Lásd pl.: a 270., 271., 353. képeken.

 

Régi képek

 

Az itt föl nem sorolt képeken szereplőket nem sikerült beazonosítani, pedig láthatóan mohácsi sokacok.

 

266. kép: A nő haja még „zuluf”-ban, de fönt, és hátul selyem pánt díszekkel, dísztűkkel rögzítve: „zubradito”. Ezen, és a 269., 270., 273. számú képeken is jól látható a „dukata” előtti gyöngyökből készült fülbevaló divat, neve: „friglanske minđuše”. A gyöngysorok, és a „cvanzige”-t tartó nyakpántok pedig a fekete-fehér képeken is láthatóan nem sváb kék színűek! 267. kép: Nagyszüleim esküvői képe. „Bako”-m családneve nem „Keršić”, hanem: „Kršić”. 268. kép: Téves! Nem legények, hanem férfiak, a bevonulásuk előtt 1914-ben. Jobb oldalt, Ivo Budžaklia. 269. kép: A fiú Ivo, a nő Marica Balatinac Andrič „Alojzina”. Itt is megfigyelhető, mint sok másik régebbi képen, hogy már a kisfiúk is kalapot hordtak. A kor, nem csak sokac, hanem általános fölfogása szerint „akin nincs fejfödő, az nincs fölöltözve”. Pl.: a 276-os képen még a karon ülő gyerekre is tettek sapkát! 270. kép: Marica, Anka Kešić Bubreg, „Sokova”, Ivo Bubreg „Mikloševi”. A képen látható család sorsán át lekövethető a mohácsi sokacság tragédiája. Marica az abban az időben ritkább ún.: szerelmi házasságot kötött Tuna Kalenić-tyal. Házasságukból nem született gyermek. Ivo-nak igen, de csak egy lány. Így a családfájuk kihalt. Ahogy apám gyakran mondta: „jedinac, i ništinac” (egyke és semmicske) teszi tönkre a sokacságot! Erre a sajnos mindenhol általános ragályra, a délebbre élőknek van egy kifejezésük: „bila kuga” (fehér pestis), ami tragikusan sokkal „hatékonyabb”, mint a fekete! Mert az hiába söpört végig többször is a világon, a népszaporulat mindig bepótolta, sőt fölözte a veszteséget. De, ha ez elmarad, az „egykézés” miatt (aminek sokszor a semmicske lesz a vége) a kihalás előbb, vagy utóbb, de biztosan bekövetkezik! 271-es kép: Anka, Ivo, Matija, Bubreg „Mikloševi”. 272-es kép: Matija Kolutac, Anka Kolutac Tomašev, Matija Kolutac št., Anka Jakšić Kolutac, Joka Kolutac „Roš kićevi”. A kislány: Kata Tomašev „Kozina” a legidősebb adatközlőm (most 93 éves). 273. kép: Matija Kalenić, Kata Pavkovič Kalenić, Joka Kalenić, Đuro Kalenić. 274. kép: Anka Kršić Kalenić („bako”-m) a későbbi híres énekesnő unoka-nagynénje, névadója, és nagylánykoráig pesztonkája. 275. kép: Manda Koštanci Kolar „Bočanina”. Az itt és más régi képeken látható hosszanti csíkos (sajnos színes képen be nem mutatott) szoknya típus neve: „moldunska”. A sors véletlen játékaként itt is egymás mellé kerültek az egykori, sok évszázados birtokszomszédok. Ez a két család birtokolta „Bok”-ot a XIX. század végi magyar, és sváb betelepülésekig. Ez a Riha, Kutas, Lög, és a mostani Homorúd közti terület. Koštanci-ék innét kapták ragadványnevüket. A Kršić-ek eredeti neve Anekić volt, az évszázadokon át fönnmaradt családi legenda szerint. Ez a családnév már az 1687-es első betelepülések előtti századokban is létezett Mohácson, tehát ők nem a török utáni betelepülők, hanem az ún.: „reformkor” óta a mai napig szégyenletesen elhazudott, letagadott, agyonhallgatott, mindig is itt élő ősszláv népességhez tartoztak! Birtokuk úgy bővült, hogy miután telekvitájuk keletkezett a török szomszédjukkal, az akkori idők „joggyakorlata” szerint ezt párbajjal döntötték el. Ősöm buzogányával kettétörte a török sisakját. Innét keletkezett a ragadványnevük, ami később családnévvé vált: „Kršikapa-Kršić”. Ez az egyedül hiteles történelem! Amit az egyszerű emberek nemzedékei politika (tehát hazugságmentesen) örökítettek át az utókornak! 276. kép: Ivo, Đuro, Andrič „Gusakovi” anyjuk Marica Balatinac „Alojzina”. 277. kép: Téves! A képen Sajčan „Špeko” család van. A jobb szélén álló Mijo Sajčan „Špeko” története érdekes. Ő a II. világháborúban a „Haroš” ragadványnevet kapta. Azért, mert ilyen egyedien mondta oroszul a jót. Az I. világháborúban az orosz frontot megjárt apjától úgy-ahogy megtanult oroszul. Ennek a II. világháború idején vette hasznát. Ő katona nem volt, de amikor a front a szigetbe ért, a szovjet parancsnoknál tolmácsként tevékenykedett. Jó kapcsolatának az oroszokkal köszönhető, hogy Kandában semmilyen erőszakos cselekmény nem történt. Még a svábokat sem bántották. Azt mondta az oroszoknak, hogy ezek jó emberek, ne bántsák őket. Kezességet vállal értük. Milyen érdekes a sors, egyetlen fia később sváb lányt vett el feleségül. 278. kép: Marica Budžaklia Andrič „Blažićeva”. 280. kép: Marica Jakšić Kovać „Matucina”. A képen is láthatóan egy ún.: „kikapós” szép asszony volt. Szeretett kitűnni a többi közül. A sokac ízléstől eltérően kék, és zöld (sváb színek) masnikat is használt. A képen nem ilyen, hanem hagyományos „oplećak”-ban van, amin a szőlős minta neve: „vitalica”. Férje mellett több szeretőt is tartott. Így, 100 év elmúltával lánya Kata Kovač „Betanova” és unokája Matija Kovač „Betan” engedélyével talán már elmondható egy róla szóló anekdota. Lánykori szerelmével, akihez nem engedték férjhez menni - pedig háromszor is megkérte Joka Bubreg „Šekican”-nal (ő Fölső-Kanda ősidők óta „Malad”-nak nevezett északi részén lakott) - egy éjszaka nyáron a szerelem hevétől a lovaskocsin elaludtak. Hajnalban a tejet vivő asszonyok kihúzták a kocsit a kandai útra, ahol a környékbeli más Kovač nevű tanyából való gyerekek is láthatták a hiányos öltözetű elalélt párt. Pár nap múlva a Sokac rév kandai kikötőjénél a hirdető táblaként használt öreg fűzfára a következő szövegű papír lett kiszögezve név nélkül, de személyre szóló jegyeket föltűntetve. Ebből a népköltészeti remekből mindenki tudhatta, hogy kikről van szó:

 

„Oplećka je na četiri strane.

Mašlice zelene, i plave.

Ljubi maro, nezna šta joj dosta.

Takog lipog iz Malada gosta.

Nisi maro zatajnica,

kad te znadu i Kovačeva dica”.

 

281. kép: Marica Jančić Dobsai. 282. kép: Marica Kolar Andrič „Banderova”. Korán ment férjhez és szerencsére későn vetkőzött ki. A népviselethez legtöbb adatot szolgáltató segítőnk. 283. kép: Luka Pavkovič „Hurkaš” apám elsőáldozóként. A kép fekete-fehér. A fotós által utólag színezve. 284. kép: Ivo Pavkovič „Hurkaš” és Ivo Sajčan „Sačko”. „Čavo”-nak öltözve. 285. kép: Marica Martineš Jakšić „Korpica”. Tuna Jakšić „Birđo”. A későbbi híres harmonikás, aki Amerikába disszidált, ott is halt meg. 286. kép: A név téves! Kata Tomašev Vrban „Kozina”. A legidősebb adatközlő első áldozóként. 287. kép: Ivo Filaković „Kotlić”. Ivo Iloškić „Drumar”. Luka Pavkovič „Hurkaš”. 288. kép: Marica Pavkovič Sajčan. Luka Pavkovič „Hurkaševi”. 289. kép: Marica Pavkovič Sajčan „Hurkaševa”. Marica Vrban Ivanac „Kasašica”. 290. kép: Marica Kolar „Banderova”. 291. kép: Anka Pavkovič „Hurkaševa”. Marjan Kovačič „Pita”. 292. kép: Marica Barac Dömötör „Madudina”. Marica Sajčan Krutky „Sačkina”. Szajcsánné Jung Katalin. Marica Šimić Wingenfeld „Kanjina”. Ivo Sajčan „Sačko”. Marica Panćata Kešić „Rotkvina”. Janja Kovač (Kővári) Orosz. Marica Buturac Kalkan. Lent: Anka Skrobo Đurok. Ivo Pavkovič „Lizan”. Marica Pavkovič „Hurkaševa”. 293. kép: Smotra Folklora Zagreb 1973. Bosnyákné Laczkó Katalin. Ivo Sajčan „Sačko”. Ilka Panćata Dobsai „Rotkvina”. Matija Pavkovič „Hurkaš”. ? . Marica Vrban Ivanac „Kasašica”. Szabó László. Marica Kešić. Luka Pavkovič „Hurkaš”. Kata Kalenić Iloškić. Ivo Iloškić. Marica Kalenić Pavkovič. Alul: Joka Crnič „Crnja”. Langhof László. Ivo Kešić „Šupkara”. Ő a harmonikát csak „kivagyiságból” vette föl. Valójában kiváló tehetségű basszprímes volt. 294. kép: 1953 II. hó a megyei néptáncverseny döntője. Fönt zenészek: Kovács Ferenc „Peti”. Ilija Čelinac „Potrbić”. Matija Kovačić „Dorica”. Orsós Tamás. Kovács István „Peti”. Seres Sándor (kultúrház igazgató). Táncosok: Ivo Bošnjak „Tošo”. Stipa Kalkan „Kulemanc”. Đuro Đurok. Stipa Kunovski „Andraš”. Ivo Balatinac „Mikić”. Ivo Janić. Ivo Tomašev (Tamási) „Kozan”. Bősz Gábor. Andrija Bošnjak Tošo. Nők: Janja Čolak Lovak „Grofica”. Marica Čupić Janić. Anka Kešić Kešić. Kata Kalenić Iloškić. Marica Laklia Cita „Šejemka”. Marica Lacko Šomođvarac. Marica Kešić Bubreg „Gospica”. Marica Kalenić Pavkovič. Marica Čelinac Merk „Šapikina”. Marica Iloškić Bošnjak. 295. kép: Minden idők legjobb mohácsi sokac tánccsoportja. Budapest 1955. XII. hó 20. Néphadsereg Színház. Fölső sor: Ivo Sajčan „Sačko”. Ivo Kunovski „Andraš”. Ivo Lovak „Krištov”. Ivo Ivanac „Beno”. Ivo Iloškić „Drumar”. Ivo Kalenić. Alatta: Đuro Kešić „Ilić”. Stipa Kešić „Mali”. Ivo Filaković „Kotlić”. Stipa Kunovski „Andraš”. Luka Pavkovič „Hurkaš”. Ivo Tomašev (Tamási) „Kozan”. Matija Tompić. Stipa Barac „Roškić”. Nők: Ilka Panćata Dobsai „Rotkvina”. Kata Cita Kešić. Janja Panćata Kunovski „Rotkvina”. Marica Panćata Kešić „Rotkvina”. Marica Kovač Barac. Szajcsánné Jung Katalin. Marica Skrobo Barac „Banderica”. Alatta: Kata Balatinac Iloškić „Mikićeva”. Marica Barac Sajčan „Roškićeva”. Anka Skrobo Đurok. Marica Pavkovič Sajčan „Hurkaševa” (szólótáncos). Antun Kričkovič (szólótáncos, koreográfus). Anka Jakšić Sajčan „Papričica”. Kata Kalenić Iloškić. Marica Vrban Ivanac (Kasašica). Marica Kalenić Pavkovič. 296. kép: Smotra Folklora Zagreb 1973. Versendi Kovács József (tamburával). Matija Tompić. Kata Tomašev Vrban „Kozina”. Marko Radič (harmonikás), Luka Pavkovič „Hurkaš. Marica Kalenić Pavkovič. 297. kép: 1982. Zagreb Smotra Folklora. Hátul szemből: Marica Martineš Đurok „Korpica”. Férfi oldalt: Ivo Kešić „Šupkara”. Bosnyákné Laczkó Katalin. Masni nélkül: Janja Ivanac Jakšić. Kata Pavkovič „Fićina”. Marica Vrban Ivanac (Kasašica). Stipa Sajčan. Ljubica Perkatlič (menyasszonyként „modernista” viseletben). Stipa Daražac (vőlegény), Ivo Skrobo („Grana”-val). Vinko Krizmanič. Joka Crnič „Crnja” (Barjaktar). 298–299. képek: Kakukktojások. Ez a két eredetileg képeslapnak készült, gyanúsan mesterkélt „Hollywood”-i díszletek közti kép már a sokadik kiadványban jelenik meg „mohácsi”-ként. Habár egyikben dályokinak írják. Ez elnézve különösen a férfi viseltet közelebb állhat a valósághoz. Ugyanebben a „skanzenben” búsós képek is készültek. Kérdés, hogy a láthatólag profi fényképész (állítólag Zelesny Károly) azt nem tudta, hogy kiket fényképez! A női viselet még „elmegy” korabeli mohácsinak, a férfi nem! Ilyen hímzett gatya, ing széles ujjakkal (egy a könyvben is bemutatott darabot kivéve) és főleg a nyakkendő (!) nem található Mohácson. Amennyiben lett volna ilyen viselet nálunk, több darab is maradt volna belőle! Még a legöregebbek sem emlékeztek ilyenre. Ha tüzetesebben megnézzük az „echte alles sauber” udvar építészeti jegyeit, gyanús, hogy egy parasztportán nincsenek szerszámok, használati eszközök. A tetőt nem pillérek, mint a sokacoknál, hanem oszlopok tartják. Hátul egy vadonatúj hordó, funkció nélkül. Mellette egy torony szerű építmény, szintén. Mögötte a kerítés sem nem „plot” (fonott), sem nem „taraba” (deszka hézag nélkül), sem nem „cinder” (téglából falazott) fölsorolva az összes itteni módozatot. És végül, de nem utolsó, hanem első sorban a vágott kőlapokból álló burkolat a földön! Honnét lett volna itt ilyen?! Árulkodóan, túlságosan „vegytiszta” az egész skanzen! Úgyhogy, mint „ősmohácsi sokac” ezt én nem „eszem meg”! 300. kép: Egy láthatólag jó módú, eladó sorban lévő lány a múlt század fordulójáról. Ez 100%-ban igazibb, mint az előtte, vagy utána levő képek. 301., 302. képek: kakukktojások. Mohácsi voltuk kétséges. Vajon a vásári dagerrotípia hol, és kiket ábrázolhat? 303. kép: a koraiak után, most egy későbbi totális kakukktojás! Ha ez a kép 1977-ben készült, amikor 18 éves voltam, akkor nekem is ismernek kellene őket! De sem én, sem a 35 fő adatközlőm közül egyik sem ismert föl senkit sem a képről! Nem mohácsiak! A viselet pedig egyértelműen falusi! Némi magyarázat a stílusjegyek különbségeit láthatólag egyáltalán nem ismerő szerkesztőnek: a „fővárosnak, Mohácsnak divatirányító szerepe volt”. A falusi sokacok, és a bosnyákok is ezt próbálták leutánozni, a saját módjukon. Mindig „rátéve még egy lapáttal”. Úgyhogy, ha valami túlzott, akár terjedelmében, vagy díszítésében az falusi! Itt ez oktató jelleggel látszik a női viseleten és a férfi ingujján, és eltúlzott ingelőkéjén, valamint A kevésbé látható kisméretű nyári kucsmáján, amit itt nem hordtak. Ez egyértelműen falusi jelleg. 305. kép: Csallos Vilmosné farsangkor kölcsönkért viseletben, azt jelmeznek használva. 306. kép: Kakukktojás! A képen falusi sokac nő látható. 307. kép: Kapitális kakukktojás! Ennek az ungarische-mađarske, csikós-gulyás szittya atyafinak minden porcikájából (kalap, kabát, mellény, gatya, szütyő, kendő, szalagok, díszek) lerí, hogy nem sokac! Ha egyáltalán mohácsi, akkor talán kálomista? Nagyon amatőr hiba! 308. kép: Manda Šimonovič Kalenič. Nem menyecske, hanem menyasszonyként a horvát szöveg hibás, a dátum téves, későbbi kép. A széles kötény neve: „pregača”. 309. kép: „Az Antal napi búcsú (június 13.-hoz legközelebbi vasárnap) nem csak a mohácsi, hanem az egész baranyai sokacság egyik legnagyobb ünnepe volt. És nem csak egyházi értelemben. Sokszor több ezren gyűlten össze”. „A Szent Antal búcsú bár mind három nyelvűek részt vettek rajta, a megjelentek arányszámát tekintve mindig sokac jellegű volt”. Idézetek: P. Unyi Bernardin: A mohácsi ferencesek története című könyvéből. 310. kép: Balról a második Mijo Filakovič „Volar”. A kucsmás férfi Ivo Kršić. Mind a négyen birkabőrből készül, szőrével befelé fordított hímzett télikabátot: „surka”-t viselnek. A „kožuv” ennek rövidebb, ujjatlan változata. A „kožušak” pedig még kisebb ujjatlan, amit a nők, és a gyerekek hordtak. Mohácson mi ezt így neveztük, nevezzük! Nem úgy, mint esetleg más vidékeken, ahogy a szerkesztők gondolják! A kép a „barát, zárda, Szent István” (hivatalos magyar elnevezések) templom előtt készült. Tény: a mohácsi sokacság lelkében mindig is védőszentje: Szent Antal temploma volt! A sokacság és a templom kapcsán megkerülhetetlen, hogy a ferencesekről is beszéljünk. Ők, sok száz éven keresztül a népnek nem csak vallási, hanem ún.: „politikai” vezetői is voltak! „A ferencesek a legnagyobb önfeláldozással látogatták Szlavónia, Szerémség, Bánát, Bácska, Baranya szétszórt, és nádasokba húzódó katolikusait.” „Akik Mózesként vezették ki a sanyarúság, és üldöztetés földjéről híveiket.” És a harmadik igazság, amit megőrzött a népi emlékezet: „A ferencesek és a nép a legszorosabb sorsközösségben éltek. A ferencesek állottak egyedül a mindenkitől elhagyott nép mellé.” (P. Unyi Bernardin). Ez így is volt a rend 1950-es feloszlatásáig. A mélyen vallásos sokacság, amely például a magyarral ellentétben (ahol mindenféle vallás és szekta megtalálható) csak és kizárólag római katolikus vallású, mindig a legnagyobb tisztelettel volt világi papjai iránt. A barátokat viszont nemcsak tisztelték, szerették is! „Barát”-nak a magyar nyelv az összes szerzetesrend közül csak a ferences rendieket nevezi. A sokacok viszont nem csak „fratar”-nak, hanem „ujak” (nagybácsi) szólították, tehát családtagnak tekintették őket! A szerzetesek, akik közt az újabb időkben ugyanúgy voltak magyarok, és németek, mint szlávok megtanulva a nyelvet és megismerve a népet tapasztalták, hogy az szívében őket tekinti igazi vezetőjének! Ezt az évszázadokon át jól működő szimbiózist rombolta szét a kommunista hatalom a zárda megszűntetésével. Ezzel a megsemmisülés szakadékába a lejtőn legnagyobb részt a saját hibájából (egyke, és semmicske) elindult a mohácsi sokacság sorsa megpecsételődött! A fej nélkül maradt test végső agóniája elkezdődött, és nemsokára az utolsó mohácsi sokac anyanyelvét beszélő halálával befejeződik… És még sok-sok pont, mert hosszan továbbgondolható! 311. kép: Marica Kaproncai Bubreg „Bertićka”. 312. kép: Marica Martineš Jakšić „Korpica”. Anka Sajčan Zombori „Bušina”. 313. kép: Gólya utca. A Püspök templomi miséről érkező nők a Kóló-térről „Ledinka” fényképezve. 314. kép: Ők vannak a 319-es képen is. Tehát brat i sestra Bošnjak Anka i Andrija „Tošini”. 316. kép: Tanyán készült. A fiatalasszonyon dísztelen ún.: munkás „kecelja” a „dido” kalapja még XIX. századi. 317. kép: A nagykabát neve „kabanica”. Az öltözete alapján magyar is lehet. 318. kép: A kislány Marica Iloškić. Anyja: Ilka Đurek Iloškić (Brecina). 319. kép: Téves ez a Bošnjak „Tošo” család. Marica Bošnjak Iloškić, Andrija Bošnjak „Tošo”, Anka Laklia Bošnjak „Dumina”, Janja Bošnjak, Čelinac „Tošina”. 320. kép: Pranje na Dunavu. Én ezt még élőben láttam, mikor elkísértem „Bako”-mat a 60-as években a Sokac révbe mosni. Amíg az asszonyok dolgoztak, mi gyerekek „csikó”-kat kerestünk. Talán már az utolsó vagyok, aki ezt átéltem, ezért leírom. A XX. század elején a Duna vize még tiszta, iható volt. Az artézi kutak elkészültéig innét vitték az ivóvizet. Mivelhogy az udvarokban ásott kutak az állattartástól (beszivárgó trágyalé) sokszor szennyezettek voltak. Ez a lányok és a fiatal asszonyok munkája volt. Létezett erre „vállalkozó” is, aki szamaras kocsival, hordóban vitte és árulta a vizet. A paraszt ember (nemzetiségtől függetlenül) mindig is spórolós volt! Nem szívesen adtak ki pénzt arra, amit önmaguk is el tudtak végezni. A sokacság több, mint 90%-ban paraszti osztály volt! Tehát a Dunáról „obramenica”-án korsókban vitték haza a vizet. A korsót viszont meg kellett meríteni. Ez jó időben könnyen ment mezítláb belegázolva a Dunába. De hidegben ezt már nem lehetett. A gumicsizma még ismeretlen fogalom volt a 60-as évekig. Így hát vagy a köveken, vagy a víz fölé benyújtott pallón állva és egyensúlyozva az „obramencia” végére akasztva a fekete kerámiás korsót, kellett azt a vízbe benyújtva megtölteni, és kihúzni. Ez gyakorlott, ügyes kezet igényelt. Ami (főleg pletykálás közben) néha nem sikerült. A korsó a partvédő köveken széttört. Az otthon kapott pofonok sem ragasztották már össze. Az évszázadok alatt sok-sok korsó temetője lett a Duna part. Ezeket a vízmozgás által hol betemetett, hol kimosott cserépdarabokat kerestük. Óriási szerencse volt a megtalálása. Különösen, ha díszített volt. Az igazi a nyak, vagy a fül megtalálása volt. De mindennek a csúcsa az ún.: „non plus ultrája” a „csikó”, vagyis, ha ez a kettő egyben maradt! Az isteni szerencse kegyeltje eget verő csatakiáltással emelte a magasba. A többiek „sárga irigysége” közepette hordozta. Gyémántot érő valuta volt ez a gyerek cserekereskedelemben. Egy marék színes üveggolyót, extrém esetben még „csúcstechnikás” igazi bőrös sárga tejgumis csúzlit, a hozzá alkudott csapágygolyókkal is lehetett kapni érte! Valóságos lottó 5-ös volt! Később fölnőve, ez az egykor földöntúli boldogságot okozó kincs elértéktelenedett, szemétté vált… „Sic transit gloria mundi” (Így múlik el a világ dicsősége). 321. kép: Az artézi kutat fogja Anka Čelinac Bubreg „Fućkoševa”. Ajobb oldali nő „skuta”-ján látszik, hogy régen is voltak trehányak. 322., 323. képek: kakukktojások! Adatközlőim nővéreinek korosztálya. Senki által nem ismertek. A viselet is dél-sárközi magyar (a bütykös harisnya és a rövid szoknya divatját is tőlük vettük át) – ezt egyértelműen mutatják a kabátkák és a kendő kötésének módja. A sokacok nem így viselték, az 50-es években bekövetkezett erkölcsi hanyatlásig. (kivetkőzés, a jellegtelen világdivat átvétele). Csak meg kell nézni a többi régi fotót. 325. kép: Ugyanekkor készült a fotó, ezek sokac lányok. Szemléltető a kontraszt. A harisnya és a szoknya formája egyezik, de a színárnyalata más kellett, hogy legyen. A többi már egyedi mindkét viseletben. 326., 327. képek: Ezt a népszokást a 70-es évek végén a Tomori utcában, velünk szemben a Kešić házban „strina Matokica”-nál a TV fölvette. Jó lenne közkinccsé tenni. Ez lenne a funkciója, nem az, hogy az archívumban porosodjon! 330–337. képek: Önmagukért beszélnek. Az első 4 és az utolsó a népszokás eredeti helyszínén készült. A másik 3 már az innét felelőtlenül, piszkos anyagi megfontolásból kiszakított, karneváli turista látványossággá degradált „busójárás” képei. Ekkor rabolták le először a néphagyományt, amit „rettenetes” Horváth Kázmér, Endl Johann (később megtagadva származását, és ősei nevét Ete Jánosra magyarosított) és más idetévedt „gyütt-mentek” követtek el először. Az akkor, „és most is” a markát tartó felelőtlen cinkos politika támogatásával. Ettől eltérően népművészeti érték viszont a 337. kép alján a kisgyerek ünneplősen díszített viselete a „popinica”. 338. kép: Klara Sidonja Vrban „Dadina”. Anka Vrban „Paradičke”. 339. kép: Klara Sidonja Vrban „Dadina”, Marica Laklia „Dumina”? 340. kép: Manda Vidak, Marica Čolak? „Čolina”. 342. kép: Kata Skrobo, Stipa Barac „Lončar”. 344. kép: Kata Kolar „Sokova”, ez a szépség öreglányként halt meg Kaposváron, ahol főnővér volt. Biztos, hogy megéri a „jobb élet” ürügyén a természetes közegből kiszakadni?! 345. kép: Janja Inavac Jakšić, Anka Jakšić „Matucina”, Anka Ivanac. 346. kép: Kata Čelinac Pavkovič „Potrbićeva”? 347. kép: Nem esküvői, hanem eljegyzési felvétel. Janja Bošnjak „Tošina”, Matija Balatinac. 348. kép: Marica Cita, Ilija Cita, Marica Bošnjak Cita, Joka Cita. 349. kép: Matija Kovač „Betan”. 350. kép: Joka Cita. 351. kép: Andrija Čelinac „Fućkoš”. 352. kép: Ivo Kovačič „Trćo”. 353. kép: Anka Bošnjak Vrban „Tošina”, ő volt a legutolsó, aki ún.: „kivetkőzött” a mohácsi sokac asszonyok közül 1970-ben a fia egyetemi diplomaosztójára. Marica Vrban (a későbbi doktornő), Kata Pavkovič Panćata. 354. kép: Kata Bošnjak Nettler „Bulićeva”, Đuro Nettler „Metlar”. 355. kép: Marica Kovač Bajai „Betanova”.  356. kép: Kata Dobsai „Flundrina”. Ez a szép lány is öreglányként halt meg, hiába volt a hagyományokkal szakító magyaros viselet. 357. kép: Manda Vidak Čelinac, Andrija Čelinac „Fućkoš”. 358. kép: Marica Sajčan, Ivo Vidak. 359. kép: Kakukktojás! Sokac, de falusi. A nő kötényéről, pöndőjéről, ingjéről, mellényéről, masnijáról, a férfi övéről, ing előjéről ez egyértelműen látszik! 360. kép: Kata Kalenić és Matija Kalenić. 361. kép: Janja Sajčan, Čelinac „Muskina”. 362. kép: Anka Pavkovič Kešić „Fićina”. 363. kép: Kata Jančić Balatinac „Tončinica” személyéhez egy megdöbbentő bűneset kapcsolódik. A babonák rabja volt. A hozzá hasonlóan szép, de kövér, a hibás neveltetés következtében pszihésen sérült egyetlen lánya beszélni is alig tudott. Nagylányként nyilvánvalóvá vált, hogy kérője sem lesz. Ezt megváltoztatandó az anya javasasszonyhoz fordult. A javasasszony megfelelő adományért készségesen „segített”. Megállapította, hogy rontás van a lányon, ettől fogyatékos. Továbbá, hogy a rontást az anyósa, a lány nagyanyja tette rá, aki boszorkány! Ennek következtében a zavart tudatú anya gyermeke sorsát megjavítandó végső elhatározásra jutott. Egy piaci napon a szatyrába kisbaltát rejtve végigment a város főutcáján a piactérre, ami akkor a Szentháromság szobornál, a Korona Szálló előtt volt. Anyósa a tömegben a szokott standján ülve árusított. Háta mögé lépve a magát megmentő angyalnak képzelő őrült meny előrántva a kisbaltát háromszor lesújtott. Adatközlőm: Marica Lackó Šomođvarac szemtanúja volt az esetnek. Az idős asszonyt a mentő elvitte, és isteni csodaként túlélte a kaszabolást! Az „őrült angyal” börtönbe került. Férje később újra nősült, de gyermeke már nem született. A babonák rabságában félrenevelt fogyatékos szép lány pedig fiatalon meghalt! Az eset meg is lett írva egy Mohácsról szóló könyvben (Predrag Stepanovič – Kisvárosi és egyéb történetek), de az írói fantázia miatt nem egészen tényszerűen. Az esetről rádiójáték is készült, a Kossuth Rádióban volt hallható. Ivo Balatinac „Šapika”. 364. kép: Kata Kovačič, Marica Kršić „Carica”, Tuna Kršić. 365. kép: Manda Pečuvac, Ivo Filakovič, Marica Filakovič, Matija Filakovič „Volarevi”. 366. kép: Anka Filakovič „Stankina”. 367. kép: Anka Janić Šimonovič, Marica Bubreg Cserháti „Tildina”, Anka Barac Prakatur „Đuričina”. 368. kép: Kata Ivanac Barac „Ivančeva”, Manda Janić Pavkovič?, Marica Ivanac Žužić „Ivančeva”. 369. kép: Ilija Bubreg „Laštra”, Marica Srimac „Gombina”, Anka Srimac „Gombina”, Joka Vrban. 370. kép: Anka Bošnjak Laklia „Tošina”, Pero Crnič „Crnja”, Janja Laklia Crnič „Dumina”, Matija Laklia „Dumo”. 371. kép: Ivo Kovač „Betan”, Eva Đurok „Piskoka”, Marica Kovač „Betanova”. 372. kép: Elől Janja Laklia „Dumina”, Pero Crnič „Crnja”, hátul: Ivo Sajčan „Sačko”?, Anka Kršić (az énekesnő). 373. kép: Kakukktojás! Az egyik menyasszony sváb, a másik magyar. Baloldalt a katona vőlegény mellett Kata Srimac „Gombina”, mögötte talán a „majko”-ja?, a jobb oldali 3. férfi a menyasszonytól Andrija Iloškić „Lukanov”. Tanya, vagy szőlőszomszédok lehettek, azért voltak meghívva a lakodalomba. 374. kép: Marica Barac Bubreg „Ferenčeva”, Tuna Jašić „Birđo”, Marica Nettler Bubreg „Metlarova”. Alul: Kata Vidak Szűcs. 375. kép: Marica Pavkovič Sajčan „Hurkaševa”. Hátul a fej Ivo Filakovič „Kotlić”, Antun Kričkovič. 376., 377. kép: Kakukktojások! Mohácson így fejkendőt még az öregasszonyok sem hordtak! A mi fejkendőviseletünk jobbra, a 379-es képen látható. 378. kép: Ivo Filaković „Kotli­ć”, Ivo Iloškic „Drumar”, Luka Pavkovič „Hurkaš”. 379. kép: Jobbról  ….. Jakšić Kovač „Matucina”. 380. kép: Állnak: Joka Sajčan „Jožef” (tamburával), Tuna Ivanac, Bogdán Péter „Peti”, Marica Čelinac Merk „Šapikina”, …?... , Marica Iloškić Bošnjak, …?..., a bajszos: Ivo Budžaklia „Ćenda”, Stipa Bubreg „Pupara”, Marica Ferkov Budžaklia „Bertinica”, …?..., Szajcsánné Jung Katalin. Kalapban: Pusztai László, Janja Ćolak Lovak „Grofica”, …?..., Andrija Janić (Karsai), Kata Tomašev Vrban „Kozina”. Ivo Kunovski Andraš, Anka Barac Pavkovič „Roškićeva”, Bradics Ferenc, Treuer Ferenc (csoportvezető), Đuro Iloškić, Kata Kolar „Sokova”. Alul: Đuro Barac „Roškić” (basszprímmel), Ilija Čelinac „Potrbić”, Andrija Bošnjak „Tošo”, Đuro Kešić „Ilić”, Ivo Tomašev (Tamási) „Kozan”, Ivo Iloškić, Ivo Lovak „Krištov”. Ez, és a következő kép 1951 februárban készült a rádió udvarán, miután megnyerték az országos néptáncfesztivált. 381. kép: Fönt Treuer Ferenc, Đuro Iloškić, Kata Kolar „Sokova”, Kata Bošnjak „Biskupova”, kalapban: …?..., Marica Bubreg Šimić, Ivo Skrobo, Szajcsán Józsefné Jung Katalin, Stipa Bajai, Marica Skrobo Barac „Banderova”, Stipa Barac „Roškić” (harmonikával), …?..., sapkában: Szögi József, Kovács Ferenc „Peti” (bőgővel), Ivo Bošnjak „Tošo”, Tuna Pavkovič „Hurkaš”, Orsós Tamás, Kovács István „Peti”. Alul: Ivo Lovak „Krištov”, …?..., Ivo Balatinca „Mikić”. 382. kép: alul basszprímmel: Đuro Barac „Roškić”, Kata Madlič Schenk „Ferenčeva”, Ilka Panćata Dobsai „Rotkvina”, Stipo Barac „Roškić”, Ivo Pavkovič „Lizan”, Marica Kalenić Pavkovič, mögötte a feje látszik: Kata Kalenić Iloškić, Đuro Iloškić, Marica Vrban Ivanac „Kasašica”, Matija Pavkovič, Matija Tompić, Anka Skrobo Đurok, Ivo Lovak „Krištov”?, Anka Jakšić Sajčan „Papričica”. 383. kép: alul: Ilka Panćata „Rotkvina”, …?..., Ivo Pakvkovič „Lizan”, Marica Kalenić Pavkovič, Đuro Iloškić, Marica Iloškić, Marica Vrban Ivanac „Kasašica”, Kata Madlič Schenk „Ferenčeva”, fölötte a férfi Stipa Bajai, Stipa Barac „Roškić”, fönt a nők közt kalapban, csípőre tett kézzel: Ivo Ivanac „Beno”, az egykori amatőr nyilvános ház szervezője. Történetét Predrag Stepanov írta meg némi eltéréssel a „Kisvárosi és egyéb történetek” című könyvében. Családi ragadványneve „Beno” – Benő-t jelent. Az 50-es években tanácstitkárként dolgozott egy sokac faluban. A telefonba bejelentkezve „halo ovde je Beno” – halló itt Benő-t jelent. Az utolsó két szót összevonva – „halo ovde jebeno” – viszont itt „baszottat” jelent! Gyakran tréfálkozott így. Ezt a szerző a könyvben úgy próbálta átültetni magyarra, hogy: halló itt Beverick! Három dolog, ami a valóságban másképp volt: nem csak sokacok voltak a „bedolgozó” hölgyek közt, hanem a város szinte minden népcsoportjából. Mondta „ujak”-om, aki legényemberként többször látogatója volt a „műintézmény”-nek. A zenész nem sokac volt, hanem bunyevác: Stipa Krekić. A harmadik, hogy a megszűntetés oka az volt: egy nem sokac lánycsóki rendőr is megtalálta menyasszonya fényképét a prospektus kínálatában! A „munkás lányok” közül egyébként ketten is megtalálhatók a táncos fotókon. Még a nevüket is le lehetne írni. Egyrészt, mert már nem élnek, másrészt, mert tettüket sosem szégyellték! Itt ismerkedtek meg és estek szerelembe későbbi férjeikkel, akikkel halálukig boldog házasságban nevelték gyermekeiket, unokáikat! Ennyit a nyilvános ház káros voltáról… 384. kép: Anka Szerencsés Šomođvarac „Paradička”. Itt látható legjobban a XX. századig hordott főkötő, a „burundžuk”. 385. kép: Féloldalt Marcela Kulutac „Kolesina”, Matheisz József, Joka Crnič „Crnja”, Szendrői Csilla, féloldalt: Marica Pavkovič Sajčan „Hurkaševa” T. Nagy Tamás, mögötte Janja Dobsai „Flundrina”, Rappál Edina, mögötte: Stipa Sajčan „Čolo”, Tóth Erzsébet, alatta: …?..., féloldalt: Szűcs Ágnes, fölötte kendőben: Kata Martineš Đurok „Korpica”. A révész: Stipa Kolutac „Packo”, Anka Kovač Kolar, Kata Bubreg Lassinger „Tildina”?, Marica Sajčan Zombori „Bušina”, Marica Vrban Ivanac „Kasašica”. 386. kép: Az 1959-es „Busójáráskor” című filmből van. A szélén kucsmások: Tuna Borić, Luka Kešić „Mali”, Tuna Jakšić „Birđo”. Alatta kendősök: Kata Dobsai „Flundrina”?, Marica Sidonja Kešić „Dadina”. Előle kalapban: Luka Buturac, a čavo Ivo Kunovski „Andraš”, mögötte balra kendővel: Marica Šimić Wingenfeld „Kanjina”. Mögötte balra a ló mellett Marica Madlič Barac „Ferenčeva”. Jobbra a lótól Anka Kovač Kolar, mögötte kucsmában Đuro Đurok (a férfi főszereplő). Előle a menyasszony Kata Sajčan Lipokatič „Ćaćanova”. A čavo Ivo Kalkan „Kulemanc”. Marica Sajčan Mohačan. A félfej: Kata Kulutac Jakšić. Đuro Sajčan „Andraš”, …?...., …?..., Elől „burundžuk-ban Marica Pavkovič Sajčan „Hurkaševa”. Fölötte civilben: Eva Jakšić Crnič „Matucina”, Kata Bubreg Lassinger „Tildina”, fölötte: Anka Bubreg Golić „Tildina”. Több női statisztán is megfigyelhető a divat világjárványból begyűrűzött, csúnya fejkendő divat: az áll alatt megkötve. Ez előtt asszonyaink a tarkón megkötve hordták (lásd: sok régi képen). Ez itt nem autentikus, rendezői hiba! 387. kép: Balatonfüred 1959.08.20., Marica Buturac Kalkan, Marica Pavkovič Sajčan „Hurkaševa”, a kisfiú: ….. Péter, Marica Šimić Wingenfeld „Kanjina”, kislány: Milica Urošević, Marica Sajčan Krutky „Sačkina”. 388. kép: Marica Bubreg T. Nagy. A „kecelja” nem mohácsi, hanem újabb keletű falusi viselet. Itt a bizonyíték, hogy a népviseletünk hamisítása sajnos már régen elkezdődött. A mi időnkben pedig már elképesztő méreteket ölt. Mohácson már régóta nem csinálnak „kecelja”-kat. Ezért a felelőtlen etnobűnöző kupecok, főleg délről szereznek be idegen szín, és formavilágú, a mohácsi sokac népviseletbe behazudott ruhadarabokat. Ahelyett, hogy az eredeti mintájára csináltatnának. Persze az magasabb művészi igényű, bonyolultabb, így tovább tartana (drágább lenne az elkészítése), és a kupec kevesebb hasznot tudna lerabolni róla. De van ettől lejjebb is! A magukat „ügyes”-nek gondoló agyhalottak falvédőből és fölmosórongyból (!) is csinálnak „kötényeket” busójárásra, a magukat „sokaclánynak” beöltözöttnek gondoló szerencsétlen madárijesztőknek. Hisz az is méretes, színes, és mintás nem de?! Vajon mennyire van még a pöcegödör alja? Óriási a felelőssége egy népviseleti könyv szerkesztőjének! Hisz a népviseleti hagyományt már meg nem élt érdeklődő, és értelmes utókor abból kell, hogy tájékozódjon. A tiszta forrásból meríthessen, és ne a posványból! Ennek a megtisztelő, de felelősségteljes feladatnak kell megfelelni. Nem tankönyvízű, gyakorlati tudás birtokában, ami csak a „terepen” szerezhető meg. Jó, hogy ez az oktató kép ide került! Tisztán látszik a különbség a három egyedi, mégis egyöntetűen idevalósi, eredeti, és a: „ha nincs ló, jó a szamár is” elve alapján idecsempészett, ide nem való hamisítvány között! A Kata Tomašev Vrban „Kozina”, Marica Bubreg Šimić, Marica Pavkoič Sajčan „Hurkaševa”, Marica Vrban Ivanac „Kasašica”, Anka Vrban Szerencsés „Paradička”. 389. kép: Marica Pavkovič Sajčan „Hurkaševa”, Anka Skrobo Đurok. Az itt látható két magyaros szalag korabeli hamisítvány. 392. kép: Szerencsés József, Janja Kunovski „Andraševa”, Janja Pavkovič „Lizanova”, Szűcs Ágnes, a fiú jobbról: Ivo Sajčan „Sačko”. 393. kép: …?..., Szalai Tünde, háttal: Eva Sajčan „Dinješeva”, Rózsa Ibolya, Rappál Edina, a feje látszik féloldalt: Kovács Vera, szintén féloldalt: Kovács Maja? 394.: kép lásd a 295. képen. 395. kép: Marica Pavkoič Sajčan „Hurkaševa”, …?..., Anka Skrobo Đurok. 396. kép: Az 1955-ös „Busójárás” című film forgatásakor. Marica Kalenić Pavkovič, Kata Kalenić Iloškić, Kata Balatinac Iloškić „Mikićeva”, Anka Skrobo Đurok, Janja Panćata Kunovski „Rotkvina”, Marica Panćata Kešić „Rotkvina”, Marica Pavkoič Sajčan „Hurkaševa”, Anka Barac Pavkovič „Roskićeva”. 397. kép: Dokumentumkép az átmeneti időszakból. A lányok már rövidebb szoknyát hordanak, de még a régi divat szerinti sokac kötött harisnyával. A kislány haja még rövid, a nagy lányé már „šiška”-ban. A fiú lábán a világdivat begyűrűzéseként kamásli. 398. kép: Tuna Dobsai, Anka Dobsai. Mindkét álló gyerek ugyanazt az ingruhát viseli más-más kiegészítőkkel, melynek neve: „popinica”. 399. kép: Szintén dokumentumkép 10 évvel későbbről, amikor már kialakult az újabb keletű mai mohácsi sokac népviselet. Ezen és a következő képen is láthatóan a lányok „bumburica”-s harisnyája egyedileg eltérő, de sötét színárnyalatú, és a fekete-fehér kép ellenére is látszik, hogy nem rikító bazári, hanem az eredeti sokac jóízlésnek megfelelő. A gyöngysor sem lehetett vájdling kék ízlésficam. 401. kép: Marica Jakšić Kovač „Matucina”. A „kapica” hátulján a gyöngyfűzött szálak neve: „na klasove”. A horvát szöveggel ellentétben a képen csak egy felnőtt személy látható. A 409-es képig ez a hiba többször is előfordul. 402. kép: a régi divat szerinti hosszú szoknya és harisnya. A „skuta” nem látható. Az „oplećak” már átmeneti. 406. kép: Marica Budžaklia Andrič „Blažićeva”, Eva Lipokatič „Santovčeva”?, 412. kép: a horvát szöveg a magyarhoz képest hiányos, a hímzett férfi bunda mohácsi (!) megfelelője a „surka” lenne. Háttal a kalapos Đuro Dobsai. 413. kép: Marica Buturac Kalkan, Marica Kovač Barac: ő Kökényből (lásd: az „oplećak”-ot) jött ide férjhez a harmonikás „Roškić”-hoz. 414. kép: …?..., Anka Dobsai Szauer „Flundrina”. 415. kép: Förtelmes kakukktojás! Ennek a képnek itt nincs helye! Salga István nem volt sokac, hanem egy Szegedről ide verődött suszter. „Hagyományőrzése” pénzkereset célját szolgálta! Sok-sok valódi sokac hagyományőrző volt, akik méltóbbak lettek volna e helyre! Például a képen látható játékot ő már csak lemásolta, amit egy „Medo” ragadványnevű öreg sokac valódi hagyományőrző (Ivo Martineš) csinált meg először, aki a két, három, és négy oldalú búsóálarcokat is faragta elsőnek. A „Sunyi Salga”, ahogy itt helyben nevezték, a magát kulturálisnak gondoló öntelt politika, nagyokos idegen etno-guruk, teátrum rendezők, pesti filmesek, és egyéb elefántként a porcelán boltban rendezkedők hű kiszolgálójaként a kulturális értékeinek lerabló invazív kártékony állatfaj, az ún.: „etno hiéna” egyik első példánya volt! Ez a dúvad faj sajnos azóta is újra teremtődik! A könyv végén a köszönetben említett elődeink, akik teremtették és élték, de nem őrizték a hagyományt, hanem közkinccsé tették meg sajnos forognak sírjaikban… Szomorú, hogy hozzá nem értés miatt ilyen durva hibával zárul a könyv! Pedig ez a könyv nemes célt szolgál és alapvetően jó! Kár, hogy túl későn (10, 20, 30 évvel előbb kellett volna kiadni) jelent meg. Az elveszett idő rosszabb, mint az elveszett pénz. Persze „jobb később, mint soha” tartja a közmondás. Dicséretes cselekedet volt megjelentetni az utolsó pillanatban. Sajnos napról-napra fogyó számban, de még élnek köztünk azok az idős sokacok, akik ebbe a kultúrába születve, nevelkedve és majdani halálukig élve mindent tudnak róla. Ők azok, akik ösztönösen, azonnal kiszűrik a hazugságot: a horvátosítástól kezdve a sváb ékszer, mellények, a cigány szoknya, román, szerb kucsma és a szittya fickón át az etno hiénáig! Ugyanúgy a falusi viselt összezagyválását a mohácsival. Az „iflák” népviselet pedig egy külön téma. Nem velünk szocializálódottak részére segítségül: a tőlünk délre a trianoni határ másik oldalán lévő 4 falu más korban, máshonnét jött, és más tájnyelvet beszélő „ijekavština”-s horvát (!) sokacait nevezték elődeink „iflaci”-knak. Megkülönböztetésül tőlünk, akik „ikavština”-s illír (!) sokacok vagyunk! A szintén ősi illír „ikavština”-s nyelvet beszélő bunyevácok az első, a dalmátok a másod, az „ijekavština”-s horvátok és az „ekavština”-s szerbek pedig egyaránt harmadrendű rokonaink. Népi kultúránk olyan gazdag, hogy 3 ilyen kötetet is meg lehet tölteni vele. Nincs szükségünk importált hamisítványokra! A falusi egyenértékűként külön kötetet érdemel! Persze a „műfaji” megkülönböztetés hozzáértést igényel. A múzeumi anyag sem biztos, hogy mindig mérvadó. A Kanizsai Dorottya Múzeumban 100 éves fennállása alatt sok ember sok minden összegyűjtött. De attól, hogy valami a mohácsi múzeumból származik, még nem biztos, hogy mohácsi és sokac! Erre aduászok az őslakos adatközlők. De belőlük három és félnél többet illik és kell fölkeresni… Ez idáig 35-el tudtam egyenként is több órán keresztül beszélni a témáról. Két alkalommal elkéstem a találkozóról. Pár nappal előtte meghaltak. Hárman sajnos pedig akik tudták és elmondták az igazat (nem csak a népviseletről) már szintén eltávoztak. Az élők többségével együtt 90 év körüli sokat megélt emberek voltak. Ők a tiszta forrás! Nekik kellett volna lektorálniuk ezt a könyvet. A hibák majdnem 100%-a kijavítható lett volna. Ezért van elengedhetetlenül szükség egy hibákat kijavított, a színtiszta igazat tartalmazó második kiadásra! Mert az igazság szép! A népművészetben pedig, mint ebben az igényes kivitelű könyvben is látható egyenesen gyönyörű! A hazugság viszont ronda! Még a „kegyes”-nek gondolt is az! Végül a tragikus tény: nincs már (a hazug politika által letagadott, de a valóságban több, mint 2.000 éve mindig is itt élő) illír-sokac őslakosságnak a születéstől a halálig hordott élő (!) népviselete Mohácson. Az utolsó sokac asszony, aki nem vetkőzött ki „Strina”-m Anka Pečuvac Pavkovič „Nedaćkina” volt. Haláláig népviseletünket hordta. Abban is temették el 2014-ben. Ma már csak alkalmanként: néptánc, busójárás, ünnepségeken biodekorációként, vagy ilyen fotózás kedvéért öltenek népviseletet a fiatalok. Ahogy Ruža Begovac írja: „színpompás viseletét már csak színpadokon láthatjuk viszont. A tánccsoportok tagjai már csak úgy viselik, mintha farsangi jelmezt öltöttek volna, nem érződik viselési módukon az a tisztelet, melyet a népviselet megérdemelne. Mert fogalmuk sincs, hogy egy ruhadarab mennyi figyelmet, művészi készséget, ügyességet kívánt alkotójától, aki esetleg egy pislákoló gyertya fényénél alkotta meg csodás műremekét”. Az utóbbi időben a semmihez nem értő, de mindenbe fölöslegesen beavatkozó politika nyomására sajnos divat lett busójáráskor „sokac lány”-nak beöltözni. Sajnos mondom, mert a kevés számú eredeti, vagy az azt követő új ruha kivételével a többség tudtán kívül népviselet paródiába öltözik! Viszont, ha (leszámítva a buta libákat) az értelmesnek remélt többség szeretne autentikus mintára új ruhát készíttetni komoly bajban van. A tánccsoportok nem törődöm tagjai, és még súlyosabban ugyanilyen vezetői sem mutatnak egyöntetűen jó példát. A múzeum újra rendezés alatt áll. Reméljük, hogy megnyitása után ott mohácsi sokac népviseletként, annak megfelelő szín, és formavilágot láthatunk. Nem úgy, mint a Busóudvarban! Azt a kiállítást egy mohácsi sokac csak torokszorító szégyenkezéssel nézheti, ami a néphagyomány bizonyos elemeit illeti. Mindjárt a bejáratnál egy totál analfabéta hozzá nem értők által sokac népviseltnek gondolt szoknyába öltöztetett bábu ejt kétségbe minden jó ízlésűt. Mint az nyilvánvaló a kék és a zöld mi nálunk „sváb színek”. Női fő ruhadarabnál csak és kizárólag sötét színben lehetnek. Ott ez a szerencsétlen rongy a kettő világos (!), összekotyvasztott (!), rikító-virító ordenáré, ocsmány, taszító színében borzaszt el! Ehhez hasonló, alulmúlhatatlan bugyuta szörnyedvényeket a mostanra hál Istennek eltakarodott, de előtte túl sok ideig népi ruha készítés címén etnográfiai bűntényeket tömegesen elkövető, innét 20 m-re kártékonykodó  „pécsicsaj” szaporított! Megpróbáltatásaink azonban itt még nem érnek véget. A terem végében balról ismét bábuk láhatóak. Állítólag busónak öltözködve női fejkendőben! Sőt, láthatunk itt a helyet és az időpontot végzetesen eltévesztett, a budapesti „pride”-ra fölkészített piros női szalaggal (!) átkötött gatyájú pederaszta, más kiegészítőivel busónak gondolt bábut is! Végső döfésként a háttérben pergő filmen nők öltöztetnek egy busót! Jézus Isten! Igaz, hogy kisbusót (ilyen sincs az eredeti hagyományban), de akkor sem! A nők szerepe a busójárásban „sarma” (töltöttkáposzta), és „fanjaka” (farsangi fánk) elkészítésén kívül csak a gazdag kender termés biztosításához szükséges segédeszköz elérhetőségére szorítkozik! Szégyenemben le sem merem írni, hogy az utóbbi hagyomány hamisítást kik követték el. Visszatérve a „coca cola busójárás”, (ami a bűnösen felelőtlen politika végterméke, miután a tejfölt leszedte róla) mocskában besározódott, gondolkodni tudó lányok reménybeli tömegére, akik a tiszta forrásban szeretnének megfürödni ezek után milyen lehetőségük adódik? Konkrétan: hol vehetnek mintát (a bazári majomságnak hátat fordítva) az igazi mohácsi sokac népviseletről? Például ebből a túl régóta várt könyvből! A régi fotókon látható, az autentikus népviselet. Igen, de azok nem színesek. A mostani színes képeket javaslom az általam írt helyesbítésekkel tanulmányozni. Legjobb lenne persze a fölsőfokú fölkészültséget igénylő, az óvodás hibákat elhagyó, kijavított, az utókornak minörökre etalonul szolgálható, nagyon várt második kiadást kézbe venni! Szerencsére a mai technikával az ide nem való kakukktojás képek elhagyása utána a mostani modellek képein a hibák retusálhatók, átjavíthatók lehetnek már. Itt jegyzem meg, hogy értesülésem szerint az általam kifogásolt több képen is a valóságban a ruhák színe más, pl: a 208-as „ruszki traktor” színű sötétebb, a 233-as szintén. A 236-os szürke és nem zöld, a 237-es nem világoskék, hanem fehér, a 240-esen a bütykök színe sárga és nem világoszöld! Ezek a durva fotográfiai, vagy nyomdai hibák föltétlenül kijavítandóak! Így az elidegenített képek természetesen idevalósiak lennének. Így nekünk, a sokac népi kultúrában (ahol a hazugság majdnem egyenértékű bűn volt az emberöléssel) nevelkedett öregeknek sem kellene berzenkednünk a lelkünket bántó hamisítványok miatt. Ennél a témánál viszont még egy hibáról szólnom kell. A 249. oldal külön köszönet című részénél írt: Jankovits Istvánné sz. Verbán Katalin nevű személy tudtommal sosem volt Mohácson! Legidősebb adatközlőm: Verbán Emilné sz. Tomásev Katalin. A sajnos már régen elhunyt lánya neve: Jankovits Istvánné sz. Verbán Ibolya. Unokája: Jankovits Beáta. Vajon melyiküket takarja a háromból összegyúrt fantázianév? Bármelyiküket is, illet volna a nevét rendesen leírni! Ha már külön köszönetet is érdemel! Írásommal nem szerettem volna senkit sem megbántani. Viszont konkrétan kellett fogalmaznom, hogy egyértelműen érthető legyek. A sunyi, bűnös elhallgatással, mismásolással nem jutunk előbbre. Ez sajnos bebizonyosodott az elmúlt évtizedekben, mikor nem álltunk ki a negatív tendenciákkal szemben az igazunkért. Csak egymás közt zsörtölődtünk, hogy az idegen hozzá nem értő, népünk kincsén élősködők csak rombolnak rajta. Lásd pl.: a „Jóskás-Csabikás-Mesikés coca-cola busójárás” szégyenletes hazug hamisítványa! „A sokszor elhangzott hazugság, a végén igazsággá válik” – mondja a közmondás. Ezt éljük most, amikor hosszú évek elmúltával az ebben felnőtt ifjúság azt hiszi, hogy a torzszülött az igazi! „A szó elszáll, az írás megmarad” – mondja a másik közmondás. Ezért nem mindegy, hogy mi és hogyan jelenik meg ebben a könyvben. Ilyen témájú kiadvány még nem született, és lehet, hogy nem is fog többet. Ez lesz az egyetlen dokumentum, amiből halálunk után az utókor tájékozódhat. Ezért óriási a felelőssége a szerkesztőknek, hogy a posvány lecsapolása után csak a tiszta forrás vize csillogjon benne. Türelmetlenül várjuk már, a kijavított, 2. kiadást! Ehhez a felelősségteljes, szép munkához kívánok sok erőt, egészséget és bátorságot is a szerkesztőknek!

 

Köszönetnyilvánítás

 

Végezetül, de nem utolsó sorban, hanem legelső sorban köszönetet mondok adatközlőimnek, akikkel sok értékes időt átbeszélve pontosítottuk az általam már ismert tényeket ugyanúgy, mint az ismeretleneket. Nemzedékeken átívelő tudásuk a mi legfőbb kincsünk! Általuk tudok hiteleset írni! Kölcsön véve a könyv utolsó mondatát: „Áldja meg őket az Isten életükben és haló poraikban!” Ők születési évük szerinti sorrendben:

 

• Kata Tomašev Vrban „Kozina” – 1930-
• + Marica Panćata Kešić „Rotkvina” - 1932-2023
• + Ivo Tomašev „Kozan” – 1933-2023
• Marica Filakovič „Volareva” – 1933-
• Kata Ćupić Bubreg „Tompićeva” – 1934-
• Marica Kalenić Pavković – 1935-
• Marica Lackó Šomođvarac – 1936-
• Anka Dobsai Mohačan – 1936-
• Anka Kešić Kešić – 1936-
• Marica Kolar Andrič „Banderova” – 1938-
• Anka Jakšić Sajčan „Papričica” – 1938-
• Marica Sajčan Krutky „Sačkina” – 1939-
• Marica Čelinac Kalenić „Fućkoševa” – 1939-
• Marica Pavkovič Babos „Čelinčeva” – 1940-
• Đuro Janić 1940-
• Janja Kovačič (Kővári) Orosz 1941-
• Marica Kršić Daražac 1942-
• Matija Šimić 1944-
• Matija Kovač „Betan” 1944-
• Kata Kovač „Betanova” 1944-
• Manda Milić Samu 1944-
• Anka Buturac Csiki 1946-
• Marica Ivanac Horváth „Zorkanova” 1947-
• Anka Kovač Požgai „Svilenkina” 1947-
• Marica Dobsai Pečuvac „Flundrina” 1948-
• Ivo Vrban 1948-
• Marica Barac Nagy „Fuješkina” 1950-
• Marica Kešić 1950-
• Kata Barac Sidonja „Roškićeva” 1950-
• + Marica Kešić 1951-2023
• Marica Skrobo Darabos 1951-
• Matija Vidak 1953-
• Anka Dobsai Szauer 1955-
• Marica Bartos 1961-
• Rappál Edina 1962-

 

 

Muvač – 2023.12.28.                                                Stipa Pavkovič „Hurkaš”       

 

Ui.: a nyelvtani hibákért elnézést kérek, az igazmondásért nem!

 

 

Az utóirat utáni utóirat

 

A könyv keletkezéséhez a tőlem telhető minden segítséget megadtam, ezért egy tiszteletpéldányt kaptam, és a szerkesztő mindjárt a harmadik írott lapon közvetlenül a saját neve után külön köszönetben szerepeltette a nevemet Bubreg Istvánnal együtt. Apró kellemetlenség, hogy a keresztnevünket horvátosan, és nem a mi anyanyelvünkön írta. De a segítségadás után már nem vettem részt ebben a munkában.

A nagyon várt könyv áttanulmányozása után sokunk örömébe üröm is vegyült. A címlaptól kezdve az utolsó képig sajnos túl sok a mohácsi sokacság kultúrájába és népviseletébe nem való idegen elem lett belekeverve. Mint az később kiderült, a vitathatatlan jó szándék ellenére is, hozzá nem értésből. Ez a függelékben található szöveges részekre, a népviseleti leírásokra nem vonatkozik. Ott rajtam kívül a leginkább hozzáértő autentikus adatközlőim is csak pár apró tévedést találtak. A két Mirjana jó munkát végzett. Akik, mint az később kiderült, „szakértők” és nem szerkesztők voltak.  Így, tudtukon kívül az egyetlen szerkesztő, Szávai József aposztrofálta őket, megosztva a felelősséget. Ők is csak a mű kézhezvétele után szembesültek ezzel. Több mohácsi sokac és nem sokac ismerősömmel is, akik megvásárolták a könyvet, és fölháborodtak azon, hogy ismét, már a sokadik különböző kiadványban is idegenek tévesen mutatják be, hogy kik vagyunk és milyen a kultúránk, megbeszéltük ezt. Bosszantó, hogy így került ország-világ elé. De eső után köpönyeg. Saját szakmámból tudom, hogy a kilőtt lövedéket már nem lehet visszahozni a puskacsőbe. Az már tőlünk függetlenül végzi el maga jó vagy rossz munkáját. A következő golyót kell gondosabb célzás után a megfelelő helyre küldeni. Ezt kell a könyv vonatkozásában is tenni. Az egyetlen jó megoldás, ki kell adni egy, a hibákat kijavított második kiadást!Ennek elősegítésére írtam ezt a hibákat megjelölő kritikát, némi helytörténetet is belecsempészve, kiegészítve a fényképeken szereplő személyek neveivel, akiket nagyobb részt sikerült beazonosítani. Köszönhetően mindez a magam tudásán kívül a szintén ebbe a kultúrába beleszületett és halálukig benne élő autentikus adatközlőimnek. Ezt saját költségen 100 példányban kinyomtatva, vittem egy-egy példányt az akkor még háromnak gondolt szerkesztőknek. Jelezve, hogy pár hét múlva fölkeresem ismét őket, hogy megbeszéljük a dolgot. Ismételt találkozásunkkor egyetértőleg megegyeztünk abban, hogy szükség van egy hibátlan második kiadásra. Szávai József ötletével is mindenki egyetértett, hogy ez egy kibővített, még több információt tartalmazó könyv legyen. Ez a megkésett, az árusítás kezdetétől két évre a mohácsi múzeumban tartott könyvbemutatón be is lett jelentve, de ehhez pénz kell!  Az első kiadás pályázati pénzből 400 példányban lett kinyomtatva. Újabb pályázat nem volt, és a kiadó más pályázata sem nyert, közben az első kiadás elfogyott. Marad hát a hosszú várakozás a reménnyel. Híre jött, hogy a fölújított Sokac Kör átadásán Soltész Miklós államtitkár úr is részt vesz. Szóltam hát a két itteni barátjának a fiamnak Sztipusnak és Ricsinek, hogy intézzék el, hogy öt percet beszélhessek vele. Közben Ricsi, aki profi pályázatíró, megtudta, hogy nem rózsás a helyzet, oly kevés a pénz, hogy még nyertes pályázattal is úgy járhatunk, mint a bőgős a cigányzenekarban: járni jár, csak nem jut! Elérkezett a várva várt nap. A protokoll lezajlása után, az ebéd előtt a kuncsorgók gyűrűjéből kiszakítva a maga eszközeivel segíteni próbáló lelkes kis csapat: Sztipus, Ricsi, Sztipa, a Sokac Kör elnöke és jómagam egy raktárnak használt helyiségben félrevonulva az államtitkár úrral, előadtam kérelmünket. Elöljáróban átadtam ezen írást az említettek és Jóska által cenzúrázott, majd általam még jobban cenzúrázott, a politika számára fogyasztható változatát. Az igényelt öt percből talán három és fél jutott mondandómra, az is fontoskodó kívülálló által kétszer megszakítva. Amikor elakadtam, Sztipa segített ki, és a protokoll ebéd következett, ahol már ránk vártak. Akkor konkrét választ nem kaptunk. Kis idő múlva Ricsi az ország egy másik pontján egy másik rendezvényen találkozott ismét az államtitkár úrral. Rákérdezett kérelmünkre, és pozitív választ kapott azzal az útravalóval, hogy mivel kevés a pénz, és gyorsan fogy, gyorsan kell cselekednünk. Ezután fölforrósodtak a dolgok. Mint a könyv kiadója és a jogok tulajdonosa, a Tanac Kulturális Egyesület adhatja csak be a hivatalos papírokat. Józsi megírta, majd elküldte őket, mi Sztipával a saját szempontunkból, Ricsi az övéből átnézte, esetleg javítottuk, és visszaküldtük őket. Mikor minden jó volt, be lettek adva. Ismét idegőrlő várakozás következett. Ilyenkor az idő csigalassúsággal halad, de végre megjött az örömteli igenlő válasz. Most már az volt a kérdés, hogy ha jár, jut is-e. Ismét a várakozás hosszú napjai következtek. Jutott! Józsi közölte a jó hírt, hogy megjött a pénz a számlára, ugyanannyi, mint előtte. Üröm az örömben, hogy a kibővített tartalom és az időközben megnőtt költségek miatt most ez csak feleannyi, vagyis kétszáz darab példány kiadására elég. Kár, de a kétszáz az pont kétszázzal több, mint a semmi. Elkezdődött a készülődés a második kiadáshoz szükséges új fotózásra. Sokan hozták be eredeti népviseletüket, a Király család rendelkezésünkre bocsátotta az örökségüket, az autentikus Bablić házat a fotózáshoz. Én a múzeum 20000 darabos fotógyűjteményéből válogattam archív fotókat, Sztipa a sok önkéntes modellt intézte. A fotózáshoz, ami egy szép, őszi napon meg is történt. A két Mirjana ismét a nehezebb munkát végezte, a népviseleti ruhák pontos, részletes leírását három nyelven. Józsi a nyomdát intézte, a fotós ismét „Körte” volt. A hivatalos könyvbemutatóra az első száz példány is megjött, a Sokat Körbe. Ez a könyv számomra olyan, mintha a két fiam után egy harmadik is született volna. Köszönöm mindenkinek, aki részt vett a munkában. Leginkább annak a nyolc idős adatközlőmnek, aki ezt már sajnos nem érhette meg. A könyv megvásárolható a Sokac Körben, a múzeumban és a Tourinformnál. Az ára ugyanarra, amiből keletkezett, a mohácsi sokac népviseletre lesz fordítva. Ez már elkezdődött autentikus mohácsi sokac népviselet beszerzésével a Sokac köri tánccsoport számára. Például eredeti selyemkötényeket vásároltam, fölváltandó egy felelőtlen kupec által ide behazudott, fölszabdalt dályoki falvédőket. Ez a megtisztulási folyamat végbe kell, hogy menjen itt és a többi tánccsoportnál is! Ők vannak a kirakatban, nekik kell példát mutatniuk. Erre van a legnagyobb szükség, tekintve népviseletünk felelőtlen politikusok, etnohiénák, kitapétázott fejű szag'értő szobatudósok és egyéb tudatlanok által ledegradált, meggyalázott állapotát! Ehhez a példamutatáshoz szükséges megtisztuláshoz kíván segítséget nyújtani a második kijavított és kibővített kiadás. Ajánlom minden, az igazi mohácsi sokac népviseletet megismerni kívánó figyelmébe.

 

 

Muvač – 2026.05.                                                                             Stipa Pavkovič „Hurkaš”