Honlap címe

 

PÁVKOVICS ISTVÁN

 

Mohácsi ragadványnevek

 

 

A nevek emberek, földrajzi helyek, tárgyak és fogalmak megkülönböztetésére szolgálnak. Sokfélék lehetnek. Közös bennük, hogy valamennyi un. „ragadványnév”-ként kezdte. Az emberiség ugyanis valamilyen jellemző tulajdonsága alapján nevezte el önmagából kiindulva a körülötte levő világot. A ragadványnevek három fő formája: az egyéni, a családi és a közösségi. Az egyéniből oly sok van, hogy összegyűjtése lehetetlen. Ha öröklődik, családi lesz belőle. A közösségire példa: régen a svábokat a lábbeli viseletük miatt „klumpás”-oknak csúfolták; a sokacokat pedig a ’nem engedek’ szókapcsolatból „nedám”-oknak. Sokszor egész falvak kaptak csúfnevet. Nagykanizsai katonai időm alatt hallottam, hogy a sandiakat „gubóc”-oknak; a kiskanizsaiakat pedig „sáskák”-nak nevezték. A Mohácstól délre élő bezdániak csúfneve a „tehénnyergelő” volt.

A ragadványnévadás a népköltészet egyik formája. Szerzője általában ismeretlen. Ha mégis ismert, személye lényegtelen. Mindenképpen közösségi termék. Ha az használja, hivatalossá válik a közösségen belül, függetlenül attól, hogy tetszik vagy nem a viselőjének. Ne feledjük, hogy a legtöbb csúfnévként keletkezik, de idővel megszokottá, elfogadottá vagy még büszkeséggé is válhat.

Ezen írásomban a családi ragadványnevekkel foglalkozom. Ezek mindegyike valószínűleg egyéni csúfnévként (finomkodóan: ragadványnévként) kezdte, és öröklődéssel lett belőle családi név. Én csak azokat tekintem annak, amelyet legalább három generáció viselt már. Többnyire ott van rájuk szükség, ahol egy szűkebb, zárt közösségen belül több család is ugyanazt a vezetéknevet viseli, és valahogy meg kell különböztetni őket egymástól. Ez két módszerrel lehetséges: számokkal vagy nevekkel. Az emberiség nagy többsége az utóbbi módot választotta. Előbbire a katona- és a sportéletben találunk példát. A régi angol gyarmati hadseregben egy walesiekből összeállított században sok Johns vezetéknevű katona volt: Johns 1, Johns 2…, Johns 9... De magyar példát is találunk. Minden idők egyik legjobb filmje A tizedes meg a többiek. Főszereplője Molnár 1 Ferenc tizedes. A sportból is vehetünk példát: a valamikori magyar labdarúgó válogatottban három Dunai is játszott, Dunai I., Dunai II. Ők testvérek voltak, bunyevác családnevük Dujmov volt. A harmadik csak névrokon volt, Dunai III.

Van még egy formája a ragadványneveknek, ha ezeket hivatalosan nem is sorolják oda. Ezek a „kényszernevek”. Míg azonban a valódi ragadványnevek a kultúra hordozói, a közösségi kreativitás megnyilvánulásai, a kényszernevek a politikai önkény butaságának termékei. A legmegdöbbentőbb példa erre a két világégés között az irredentizmusba beleszédült „vitézkedő”, tekintetes, nagyságos, nagy- és főméltóságú uras Horthy-rendszer erkölcsi bűntettei. Elrendelték, hogy mindenkinek, aki állami vagy akár csak községi alkalmazott volt, és ún.: „idegen hangzású” nevet viselt, magyarosítania kell. A népnyelv ezeket az erőszakolt kreálmányokat „kétpengős magyar nevek”-nek titulálta, ennyibe került ugyanis a megvásárlásuk. Az összeg indikátorként mutatja az anyagi és erkölcsi értéket! Mindezt persze „demokratikusan” és „liberálisan” tették az agyament szittyáskodók. Választási lehetőséget biztosítottak a megfélemlített szerencsétleneknek: vagy megfelelően „jó magyar” névre változtatja őseitől örökölt, évszázadokon át tisztességgel viselt családi nevét, és akkor megtarthatja kenyérkereső állását, vagy ki lesz rúgva, és mehet koldulni az utcára… A legtöbb megalázott az előbbit választotta. Így lett Mohácson többek között például a szennyvíztelep-kezelő Šomođvarac-ból Somogyvári, a villanytelep-kezelő Paıć-ból Papp, a jegyző Endl-ből Ete. Részletesebb példák következnek.

A Mohácsra nősült Fenár János csendőrnek állt. Hogy evvel a névvel mi bajuk volt a dzsentriagyúaknak, az megválaszolhatatlan, hisz sem nem germán, sem nem szláv, sem nem hottentotta hangzású. Annyira semleges, hogy még akár magyar is lehet. Hűvösre lett magyarosítva. (Még a kezdőbetű sem egyezik.) Így temperatúra csökkentve kackiásabban álltak a kakastollai? Vagy szittyásabban tudott lesújtani a bikacsökkel?!

A sokac Bárác „Žebrnja”-nak Bolvári-ra kellett magyarosítania. Miért is? Ha nem volna ilyen tragikus, azt mondhatnám, röhejes. De nem az! Mert nem is állami, hanem csak községi alkalmazottként volt: utcasöprő. Abban a korban az agyament horthysta dzsentri bagázs számára ez természetes és üdvözítő volt. Így a „fajmagyaros” névvel „nemzetiesebben” tudta a szemetet lapátra söpörni a lószarral együtt?!

Sváb adatközlőm eredeti családi neve Hohmann volt. Ezt Horvát(!)-ra magyarosították. (Fából vaskarika!) Ha valakinek véletlenül elsőre nem esett le a tantusz, germánból egy „nagymagyaros” huszárvágással szlávot kreáltak…

Ez persze csak a plebs, a lenézett, alacsonyabb rendű állampolgárnak tekintett köznépnek volt kötelező. A méltóságos úri osztályban például a kultuszminiszter gróf Klebelsberg Kunó, a vallás- és közoktatásügyi miniszter dr. Hóman Bálint és a vezérkari főnök Werth Henrik „echte” germán nevét nem kellett magyarosítani. Mint ahogy a Wenckheim és Csekonics bárókét sem. Valószínűleg ők nem voltak a nemzet léte szempontjából olyan fontos poszton, mint egy falusi irodában a körmölő vagy egy városi lócitrom-eltakarító…

A kényszernevek a ragadványnevek természetellenes formái. Ezeket nem a közösség, hanem a bűnös, nemzetieskedő, soviniszta politika ragasztotta az ártatlan áldozatokra.

Mohácson régi hagyománya van a családi ragadványneveknek minden népcsoportban. Sajnos kettőnél, a rácoknál és a zsidóknál nem tudtam semmit sem gyűjteni. Maroknyira csökkent létszámban élnek a városban, és már senki nem emlékszik ilyenekre. A többinél a neveket eredetiben írom, idézőjelben a csúfnévvel, ha van, zárójelben a magyar jelentéssel. A népneveket is a sajátságos mohácsi mikroklímában kialakult több évszázados hagyomány szerint. Az „ö”-betűs írásmód szándékos. A hagyományos délvidéki magyar nyelv alkalmazása. Elkerülve a sajnos nálunk is ragályszerűen terjedő „pesties” mekegést. Az adatközlők neve után a születési évszámuk található.

Idegenvezetői információ a nem Mohácson szocializálódottak részére: a népi elnevezések több esetben eltérnek a más vidékitől, vagy a hivatalostól. Mohácson magyarnak csak a katolikus vallású magyarokat nevezték! A genetikailag szintén magyar származású, de református hitű magyarok több évszázados helyi elnevezése: kálomista. A más vallású magyarok pl. lutheránus stb. oly kevesen voltak/vannak, mint csöpp a tengerben. Nem jegyzettek. A svábok pár évtizede a „szocialista nemzetiségi politika” útján lettek „németek”. A most „szerbek”-nek nevezettek nagyszülei még rácoknak nevezték magukat. Joggal, hisz őseik az 1690-es „velika seoba” (nagy költözés) idején jöttek az egykori Római Birodalom Rascia tartományából. A mohácsi sokacság – az én népem – történelme során soha nem érezte magát horvátnak. Idegenek által megkérdezésünk és beleegyezésünk nélkül történt átnevezésünk a legújabbkori politikai divat következménye, tévedése. A cigányoknál a „romungrók” (magyar cigányok) elnevezése: muzsikus cigányok. Az oláh „beás” cigányokat teknővájóknak nevezték. A német cigányok a „szintók”. A mostanra mind egy szálig elköltözött varázsló cigányokról „Peti” Kovács István, a cigány önkormányzat elnöke világosított föl, hogy ez az elnevezés csak a mi környékünkön használatos. Máshol „lovári”-nak nevezik őket, mint ahogy önmagukat is.

Írásomban fölhasználom Ete János, egykori mohácsi múzeumigazgató művét a magyar, a kálomista és a cigány családi ragadványnevek bemutatására. Igaz, forráskritikával, lektoráltatva adatközlőimmel. Okulva a példából, hogy a sokacoknál többször rosszul jegyzett le neveket és tényeket. Hibái három okra vezethetők vissza. 1. Csak egyetlen adatközlővel dolgozott 1958-ban: „Sárkics Pál kisgazda 65 éves”. 2. Nem ismerte kellően a nyelvet. „Körülbelül 150 sokac szót ismerek.” – írta. Végigolvasva egyébként sokrétű, terjedelmes és értékes életművét, én ezt kétlem. De ha így is van, egy nyelv ismerete nem 150, hanem minimum 1500 szóból áll, amiket még értelmes mondatokká is össze kell rendezni. 3. Csak kívülről ismerte a sokacságot, nem belülről. Így tudott olyan blődségeket leírni, hogy: „a sokac családnevek 66%-a vagy magyar, vagy magyar helynévből származik.” Ezt egyértelműen cáfolja a családnevek ismerete, hiszen kb. 10%-uk magyar eredetű. A következő okokból: a László, Lackó, Babos családnevűek a sokacságba benősülve asszimilálódtak, és váltak utódjaik teljesen sokaccá. A többség viszont hatósági kényszerből, akarata ellenére kapott magyar vezetéknevet a XVII. századvégi betelepülésekor, arról a legutóbbi tartózkodási helyéről, ahonnét idejött. Ugyanis keresztnevük igen, de vezetéknevük még nem volt. A mindezidáig tudtommal sehol le nem írt, de a népben általánosan tudott, a mai napig fönnmaradt történet szerint idejövetelükkor minden családfőnek jelentkeznie kellett az akkori hatóságnál. Tolmács segítségével három kérdésre vártak választ tőle. Mi a neve, honnét jött és hány embert hozott magával? Az utóbbi azért volt fontos, mert a sokacok un.: „zadruga”-ban (nagycsaládban) éltek, a XX. század elejéig, ahol a családfő abszolút és megkérdőjelezhetetlen hatalom volt. (Egyébként így volt a magyaroknál is.) Tíz, húsz vagy több ember alkotott egy családot, és a létszám függvényében kaptak telket a letelepedéshez. Az pedig, hogy honnét érkeztek, a névadásnál kapott jelentőséget. Pl.: aki Bajáról jött, Bajai, aki Dobszáról jött Dobszai, aki Bačkı Breg (Béreg)-ről: Béregi, aki Koprıvnıca (Kapronca)-ról: Kaproncai, aki Katolj (Kátoly)-ból: Kátolyi, aki Slavonska Požega (Pozsga)-ról: Pozsgai, aki Sombor (Zombor)-ból Zombori lett. Az első generáció még nem, de a harmadik már valószínűleg elfogadta ragadványnévként keletkezett családnevét. Tehát ezek a magyar családnevűek ugyanolyan sokacok, mint a szláv családnevűek.

Az emberiség történetében területenként különböző korban terjedt el a családnevek használata. Magyarországon a 15. században vált általánossá, de kötelezővé csak a 18. század végén II. József tette. Utoljára a zsidók és a cigányok lettek elnevezve. Visszatérve Ete János munkájára, adatközlőim a magyar és a kálomista neveknél nem találtak hibát (ezt a nyelvet ismerte), a cigányoknál már igen, ezeket hozzáértők által kijavítva adom közre.

A ragadványnevek gyűjtését kb. 15 évvel ezelőtt kezdtem el, de akkor csak a sokacoknál. Könnyű helyzetben voltam, hiszen több mint 50 éve ebbe a közegbe születve és nevelkedve jó felét én is tudtam. Több mint 90%-át tudta ’ujak’-om (anyai nagybátyám), Ivo Kalenıć, aki a mohácsi sokacság tekintetében egy élő történelemkönyv volt. Szinte mindenkiről és mindenről tudott mindent. De nemcsak erről beszélgettünk, hanem a népünk idegenek által meghamisított, letagadott, elhazudott történelméről is. Ismét hallottam azokat a nép körében évszázadok alatt fönnmaradt regéket, amiket gyermek- és ifjúkoromban az öregektől. Ezeket sajnos nem jegyeztem le, csak az emlékezetemben léteznek, de a csúfneveket igen, leírtam. A még hiányzókat a többi 30 személytől többszöri beszélgetések alkalmával, miközben egymást lektorálták és esetleg kijavították, pontosították. Sajnos ez a munka akkor félbemaradt. Most, hogy nyugdíjasként több időm lett, fejeztem be. Jutott idő arra is, hogy a többi etnikumnál is kutassam a ragadványneveket. Ebben nagy segítségemre volt, hogy a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeumban kutatási engedélyt kaptam. Köszönet érte. A legnagyobb köszönet viszont adatközlőimet illeti. Ők a tiszta forrás, amiből meríthettem. Az elmúlt másfél évtizedben sajnos sokan eltávoztak közülük, Isten nyugosztalja őket haló poraikban.

Gyűjtésem során általános tapasztalat volt mindenkinél, hogy a csúfneveket mindenhol tudták, de a hozzá tartozó hivatalos vezetéknevet már nemigen. Annak kiderítése volt a nehezebb föladat. Például amikor Nagynyárádon kutattam sváb ragadványnevek után, mert Mohácson ilyet nem találtam, két szépkorú hölgy adatközlőm, egyébként mindkettő Hohmann Sefi (Jozefin), szinte egymás szavába vágva sorolta utcáról utcára a házak neveit. Náluk ugyanis a házaknak van ragadványnevük, és nem a családoknak. Gondoljunk csak bele: egy háromszáz házból álló faluban háromszáz nevet kellett fejből tudni. Tudta is ezt minden helyben fölnőtt gond nélkül. Gond akkor lett, amikor a hozzá tartozó családnevet kellett volna leírnom. Na, ez már nem sikerült minden esetben. Így hát itt a helytörténeti irodalom segített ki. A népi kultúrában a ragadványnév volt az elsőrendű fontosságú, míg a hivatalos név csak talán hatodrendű. Az emberek csak akkor használták a személynevüket, ha hivatalos ügyük volt. Senki sem tud kibújni a bőréből – én sem. Amatőr helytörténészként a ragadványnevek közreadása ürügyén helytörténetet is csempészek írásomba. Nem annyit, amennyit szeretnék, de talán nem lesz túl sok. Néhány nagyon jellemző saját és kölcsönvett példa következik a családi ragadványnevek elsőrendű fontosságára.

1. Az alábbi történetet még ifjúkoromban hallottam. Sajnos akkor nem jegyeztem meg a neveket, így hát hiányosan, de a lényeget megőrizve írom le az alábbi, megtörtént esetet. Az egykori sokacnegyed Vármegye – ma Budai Nagy Antal – utcájában akkor még főleg sokacok laktak. Közvetlen szomszédja volt egymásnak két unokatestvér. Az egyik apai, a másik anyai ágról volt rokon, így azonban más volt a vezetéknevük és a családi ragadványnevük is. Történt egyszer, hogy egy helyi viszonyokat nem ismerő idegen úr – valószínűleg magyar – kereste egyiküket. Nagyjából tudta, hogy az utca melyik részén lakik, de a szomszéd unokatestvérhez kopogtatott be. Mondta is, hogy kit keres, de a hivatalos vezetéknevén, körösztnév nélkül. Azt a választ kapta, hogy ilyen nevű ember itt nincsen. „Igen, az lehet” – mondta – „akkor valamelyik szomszédban, mert az utca ezen oldalán valahol itt kell laknia.” A válasz ismét tagadó volt: ilyen nevű ember nemhogy a házban, de az egész utcában sem lakik. Viszont egy másik utcában van ilyen nevű család – keresse ott. Így hát az idegen dolgavégezetlenül távozott. Később azonban mégis sikerült megtalálni a keresettet, méghozzá az előbbi helyszín közvetlen szomszédságában. Így derült fény az esetre. De hát hogy lehet ez? – kérdezheti az olvasó. Ilyen buta volt ez a sokac, hogy még a saját unokatestvére nevét sem tudta, aki a szomszédban lakott? A válaszom: nem. A probléma abból adódott, hogy ott, akkor nemcsak két különböző ember, hanem két különböző világ és kultúra találkozott. Az egyik a cipős, öltönyös, nyakkendős úriember volt, aki idegenként érkezett, s akinek a hivatalos vezetéknév mindenekfölött álló, elsőrendű megkülönböztető eszköznek számított. A másik a bocskoros, házi szőttes bőgatyás, kézzel hímzett inges, cifra szűrös, ősei telkén élő sokac parasztember volt, akinek mindez csupán hatodrendű jelentőséggel bírt. Fontossági sorrendben számára a következők számítottak: családi ragadványnév, keresztnév, lakhely, milyen lova van, ki a felesége, és csak ezután a hivatalos családnév. Utóbbit az érintetten, a szűk családi körön és legfeljebb a szomszédokon kívül szinte senki sem tartotta számon. Biztos vagyok benne, hogy sokac emberünk tudta a szomszéd unokatestvér vezetéknevét – csak „fejének komputerében” nem így volt nyilvántartva. Ha számszerűsíteni akarjuk a fontossági sorrendet, százalékos arányban így érzékeltethetjük:

ragadványnév – 60%

keresztnév – 10%

hol lakik – 10%

milyen lova van – 10%

ki a felesége – 7%

mi a családneve – 3% (jóindulattal)

Látható, hogy emberünk az első két információval nem, a harmadiknak csak egy részével rendelkezett (valahol itt lakik), a negyediket és ötödiket egyáltalán nem, és végül csak a hatodrendű információt kapta meg. Ha ezt összeadjuk, az információ mindössze 8%-ával rendelkezett. Mi ennyiből mire jutnánk? Bizonyára problémát jelentett az is, hogy a kérdező az itt, ebben a környezetben szinte „ufónak” számító úri osztályhoz tartozott.

Az évszázadok, évezredek alatt a parasztságnak a vérébe ivódott az a tapasztalat, hogy az urak a hatalom emberei. A hatalom rossz, amitől tartózkodni kell: akkor jön, ha akar tőlünk valamit – és abból nekünk még soha nem származott jó. Egészen más lett volna a helyzet, ha egy szintén bocskoros, bő gatyás magyar parasztember érkezik. Ha nem is mindjárt az első, de a harmadik pohár bor mellett már biztosan tisztázódott volna a kérdés. A parasztságnál általában, de a sokacoknál különösen szent dolog volt a vendéglátás, ami főleg a vendéglátó számára jelentett megtiszteltetést. Bárki érkezett is – urak és „marslakók” kivételével – megkínálták. Még a batyus cigányasszonyok is kaptak egy-egy kupica pálinkát. Nyelvi nehézségek nem voltak, mert az Osztrák–Magyar Monarchia időszakától 1945-ig működő dzsentri-közigazgatási rendszer kiemelten kezelte az asszimilációt és a magyar nyelv használatát az oktatásban. Az anyanyelvi oktatás visszaszorítása után mindenki kötelezően magyar iskolába járt. Ennek volt egy pozitív hozadéka is: a gyerekek megtanulták egymás hivatalos vezetéknevét. A folyamat azonban nem állt meg, és mára odáig jutott, hogy a valaha elsődleges családi ragadványnevek nemcsak hatodrangúvá váltak, hanem lassan eltűnnek. Ezzel a népi kultúra egy fontos része vész el örökre…

 

2. Ete János A sokacok című, a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum kézirattárában található munkájában olvastam a következőket: „Igaz, volt olyan házaspár is, hogy a férjétől a felesége nevét kérdeztük. Csak annyit tudott mondani, hogy Éva, mert a hivatalos családi nevét nem tudta, csak a család melléknevét.” Az idézett dokumentum önmagában, kommentár nélkül is ékesen bizonyítja, hogy a nép számára a nevek közül melyik volt fontos, és melyik nem.

 

3. A történetet a Nemzet Művésze, Sebő Ferenc, Kossuth-díjas népzenetudós mesélte: a 20. század második felében Martin György néprajzkutató és koreográfus gyűjtőúton járt Erdélyben, és fel akarta keresni a messze földön híres virtuóz táncost, Mátyás Istvánt. Elutazott a táncos falujába, Magyarvista településre, de pontos lakcímet nem tudott. Az utcán embereket látott, ezért megkérdezte tőlük:

– Hol lakik Mátyás István? – azt hitte, a név hallatán könnyen útba igazítják. A válasz meglepő volt:

– Jó, de melyik?

Martin csodálkozott:

– Hány Mátyás István van itt?

– Nagyon sok. – hangzott a megdöbbentő válasz. A falubeliek ugyanis nem a hivatalos név alapján különböztették meg az embereket, hanem ragadványneveik (csúfnevek) szerint. Mondták is neki:

– Mondja a csúfnevét, akkor tudunk segíteni.

Csakhogy Martin ezt nem tudta. Így hiába volt segítőkész a közösség, és hiába kérdezett pontos nevet, patthelyzet alakult ki. Ekkor Martin gondolkodni kezdett, hogyan oldhatná meg a problémát. Nemcsak néprajzkutató volt, hanem vérbeli táncos is. A gyűjtései során nemcsak lejegyezte a táncokat, hanem meg is tanulta őket, így pontosan ismerte az egyes táncosokra jellemző mozdulatokat és motívumokat. Hirtelen támadt egy ötlete. Eltáncolt egy jellegzetes táncmotívumot, amely egyedileg csak arra a táncosra volt jellemző, akit keresett. A falubeliek azonnal felismerték. Nevetve mondták:

– Hát miért nem ezzel kezdte? A Mundrucot keresi!

Kiderült, hogy Mátyás Istvánt mindenki a ragadványnevén ismerte: „Mundruc”. Amint ez az egyedi azonosító információ kiderült, rögtön útba igazították Martint, aki így könnyen megtalálta „Mundruc” Mátyás Istvánt.

 

4. ’Stari babo’-m (apai nagyapám) nyolcvanhárom évet élt, élete legnagyobb részét Sárháton, a Jécs nevű vízfolyás mellett álló tanyáján töltötte. Amikor nálunk, a városi házában meghalt, a gyászjelentést – amelyen hivatalos neve, Pávkovics György szerepelt – apámmal kitettük a tanyaközpont szívének számító bolt és kocsma falára. Nem várt bonyodalmat okoztunk ezzel.

A helyi népesség száma sosem érte el a száz főt, így mindenki ismert mindenkit. Éppen ezért értetlenül álltak az előtt, hogyan kerülhet egy ismeretlen nevű ember gyászjelentése az ő kis közösségükbe. Nem tudta megfejteni a talányt „Temető” Mojzes Péter, de a hasonló családnevű, „Szima” és „Csitta” ragadványnevű tanyaszomszéd sem, aki keleti irányban lakott mellettünk. A „Kura” Nagy és a „Csősz” Nagy – jobb és bal oldali tanyaszomszédaink – szintén hiába törték a fejüket. Még a kocsmában állandóan jelenlévő, „leltári tárgyként” számon tartott ivócimbora, „Csőzik” Kovács sem tudta megfejteni a rejtélyt, pedig nagyapámmal együtt őt is mindenki jól ismerte.

Valakinek eszébe jutott, hogy mivel ez sokac név, kérdezzék meg a sokacokat. Ám „Simrák” Filákovics, „Balavi” Martines, sőt az egyébként bunyevác származású „Ceka” Mamuzsics is csak széttárta a kezét. Napokig tartott a találgatás, miközben a temetés már lezajlott. Végső mentsvárként még a hatalom képviselőjét, „Kucsúber” Szabót, a rendőrt is bevonták – de ekkorra már úgy tűnt, hogy a titok megfejthetetlen marad.

Egy napon azonban – egészen addig tartó tanácstalanság után – a körülbelül egy kilométerre lakó északi szomszéd, „Kácsa” Ferkó, vagyis Ferenczi Ferenc szükségét érezte annak, hogy „társadalmi életet” éljen, és ellátogasson a „hivatalba”. Magyarán: bement a kocsmába. Ő aztán egy csapásra, a gyerektől az aggastyánig mindenki számára megoldotta a rejtélyt.

– Nem tudjátok? Hát a „Hurkás” Gyura bácsi! Nem láttalak benneteket a temetésen!

– Nahát, ha mi ezt tudtuk volna… – mondogatták az emberek.

A 19. század végén, a dunai védtöltés megépülése után a lecsapolással termővé tett földekre Bácskából, az őshonos sokacok mellé főként magyarok, kisebb részben svábok, még kisebb számban bunyevácok települtek a szigeti tanyavilágba. Már közel egy évszázada éltek itt békességben egymás mellett. Idővel barátságok és házasságok is szövődtek, hiszen a nemzetiségi különbségek ellenére az életmódjuk, gondjaik és örömeik egyformák voltak. És még egy dologban megegyeztek: mindenkit csak a családi – ritkábban az egyéni – csúfnevén, finomabban mondva ragadványnevén tartottak számon.

„Kácsa Ferkó” is csak azért ismerte a mi hivatalos nevünket, mert a műút mellett lakott. A postás, ha nem akart fölöslegesen két kilométert gyalogolni oda-vissza a sáros földúton, a ritkán érkező leveleket nála hagyta. Tudta, hogy ’majko’-m (apai nagyanyám) minden nap gyalog vitte be a két tehén friss tejét a csarnokba, és visszafelé mindig betért a legközelebbi szomszédokhoz egy kis beszélgetésre, pletykálkodásra.

Egy emberöltő múltán szomorú kötelességemnek tettem eleget: kitűztem apám gyászjelentését a műút melletti hirdetőtáblára. Nevét így írtam ki: Pávkovics Lukács, „Hurkás”. Reméltem, hogy kortársai közül élnek még néhányan, akikkel együtt nőtt fel itt, az Isten háta mögötti, egykor élettel teli, mára szinte teljesen elnéptelenedett tanyavilágban. A temetésre meglepően sokan el is jöttek onnan. A részvétnyilvánítás mellett azonban nem mulasztották el megjegyezni:

– Jól tetted, hogy végre a rendes nevét is odaírtad.

Mert számukra a családi csúfnév volt az igazi!

 

Kálomisták

 

A közösségi ragadványnév onnan ered, hogy ők Kálvin János tanait követik; adatközlőim is így határozták meg magukat. A történelmi hagyomány szerint a visszafoglaló háborúk viharai és a kuruc dúlások után ők települtek vissza elsőként a városba, megelőzve a többi nemzetiséget, és őslakosnak tekintették magukat. Ennek tudata miatt büszkébbek voltak, zárt közösséget alkottak.

Az úgynevezett Kálomista-negyedben többnyire egymás között házasodtak. Családmodelljük – akárcsak a sokacoké – az önpusztító egykézés volt: a több gyermek vállalása szinte kiközösítéssel felérő vétségnek számított (aminek sokszor a teljes családág kihalása, „semmicske” lett a következménye). Mindezt a vagyon egyben tartása érdekében tették. Az így kialakult jómód miatt ragadt rájuk a „vastagnyakú kálomista” csúfnév. A kihalástól végül az mentette meg a közösséget, hogy a második világháború előtt a főhercegi birtokra telepített cselédekkel, majd a vészkorszak idején áttért zsidókkal erősödtek. Ennek következtében azonban korábbi, zártabb őslakos magyar jellegük feloldódott.

A családneveket vizsgálva szinte kizárólag magyar neveket találunk.

 

Családnév	Melléknév
Balázs	Kövér
Berta	Kis
Cselei	Kis
Farkas	Kis
Fejér	Botz
Ferko	Kis
Gergely	Pap
Harci	Csara, Karácsony, Izsák, Bagó
Husz	Csődörös, Fekete, Kőműves
Izsák	Bacsi
Kis	Csete, Botz, Csetei
Kovács	Kis, Pólya
Ladányi	Kis
Máj	Kis
Máté	Kis
Mihály	Kis
Pap	Porsós, Benes
Püspök	Ács
Szabó	Ács, Bimbó, Csicseri, Gotzi, Gullacz, Karancsi, Tabak, Tumo, Jónás, Belvárdi, Digra, Angyó
Szűcs	Ács
Tasi	Stékes, Huszár, Viola, Csara, Kis, Banai
Tóth	Kis
Vinczi	Kis

 

A fenti táblázat adatai Ete János: Megkülönböztető nevek a református magyaroknál című, a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeumban található kéziratából származnak.

Ete adatközlői: „anyakönyvek, Nemeskéri Ferenc (62 éves) volt mohácsi adótiszt.” Saját gyűjtésem: „Angyó”, „Banai”, „Csődörös”, „Fekete”, „Kőműves”. Adatközlőim: Vikár Kálmán (1934), „Tabak” Szabó László (1955).[1]

 

Egy közeli példa

 

A mohácsiakkal egyfajú szintén református vallású Kölkeden sok volt a Csomor nevezetű. Volt „Harmat”, „Tutu”, „Dávidka”, „Sipos”, „Kölkedi”, „Bajszi” ragadványnevű család, és még olyan is, akik nem kaptak csúfnevet: ők voltak a Csomor-ok.

További családi csúfnevek: Dobró: „Aranyos”, „Gama”; Hegedüs: „Gömzsik”, Füttyös”; Varga: „Dögész”, „Penya”; Molnár: „Filóci”, „Vég”, „Boxos”, „Bognár”, „Titili”; Kovácska: „Bédi”, „Jegel”, „Templom” és még olyan is, akik nem kaptak csúfnevet: ők voltak a Kovácská-k; Kovács: „Kishuszár”, „Kotnausz”, „Éva”, „Mintál”, és akik nem kaptak csúfnevet, ők voltak a Kovács-ok; Pataki: „Román”, „Pipás”; Kiss: „Bárdos”, „Csendőr”; Deák: „Kis”, „Nagy”; Gacza: „Zsidó”; Nagy: „Szegényke”.

Adatközlőm: Kollár Győző (1943).

 

Magyarok

 

„Mind a magyar mind a horvát sajátsága továbbá, az, miszerint csúfnevet kohol embertársa számára, úgy hogy e részben sem urát, sem elöljáróját meg nem kéméli.”[2]

„Külön városrészben laknak a ref. és külön a kath. magyarok. Ezek nemcsak vallásilag különültek el, hanem természetük és szokásaik is különböznek, tehát fajilag mások. Ritkán házasodnak össze.”[3]

Ez valóban így volt a múltban. A Kölkedre vezető Jókai utca keleti oldala a kálomista, nyugati oldala a magyar városrészhez tartozott. Ez a körülbelül tizenöt méteres távolság csekélységnek tűnhet a kívülállók számára, az emberi kapcsolatokban azonban két külön világot választott el egymástól. Az azonos vallás miatt a magyaroknak mindig több kapcsolatuk volt a szintén katolikus sokacokkal és svábokkal, mint az azonos nyelvű, de eltérő vallású szemközti szomszédaikkal.

Ha a múltban Mohácson elhangzott a „magyar” népnév, mindenki kizárólag a katolikusokra gondolt. Ez a különállás mára eltűnt. Ha megvizsgáljuk az alább felsorolt családneveket, látható, hogy a magyar hangzásúak mellett három török eredetű (Bali, Haramza, Karapancsi) és nyolc szláv eredetű név (Bencsik, Ádámovics, Aladics, Bogovics, Gyurosovics, Matkovics, Simity, Simonkovics) is megtalálható közöttük. Ezek a magyarságba benősülve idővel asszimilálódtak.

Egy ragadványnévből lett családnevet külön is ki kell emelni: a „Magyar” Gadányi nevet. Itt az a különös helyzet állt elő, hogy a történelem során egy család és egy település mintegy helyet és szerepet cserélt egymással. A mohácsi Magyar vezetéknevű család ugyanis több generáción át a Gadány nevű községbe költözött, majd később visszatelepült Mohácsra. Ragadványnevük így „Gadányi” lett. Az ismétlődő használat során a ragadványnév annyira meggyökeresedett, hogy végül vezetéknévvé vált; ma már „Magyar” Gadányi családként ismertek. A történelem során hasonló névalakulás sok más család esetében is előfordult.

„A magyarok között kevés a megkülönböztető név, mert nem tűrik. Mégis szokásos, mert a hasonló nevek miatt szükséges.”[4]

 

 

Családnév	Melléknév
Alagics	Szliványá
Ádámovics	Cice, Cserkesz, Csávó
Balázs	Gilice
Bakó	Csonka, Szentes, Lila (a sok ivástól)
Bali	Görbe, Pitusz, Spekta, Piripety
Bencsik	Dicsértessék
Bogovics	Totyi
Dobszai	Kucsi, Fehéregér
Gadányi	Magyar, Hatujjú
Gulyás	Benács
Gyuresevics	Draginja, Tamás, Tuna
Gyurkó	Gege
Halász	Batya
Haramza	Ganica, Kutya, Nyomszéd, Páva, Keszeg
Heréb	Kósza, Putyel, Mulika, Fekete
Horvát	Kanász
Karapancsi	Füstös
Kálmán	Szőri
Kósza	Sokgyermekes
Kovács	Kercina, Tuter
László	Barát, Sára, Szundi
Makai	Pinisz, Rosik
Matkovics	Badizs
Márton	Csiás
Német	Salátás
Németvarga	Prücsök (kis termetű)
Pártényi	Páros
Petre	Bibi, Hajdu
Pécsi	Fekete (a haja miatt)
Rideg	Berdo, Buti
Seregélyi	Dadi
Simity	Csubrik
Simonkovics	Cukorbányás (az iskolában azt felelte, hogy a cukrot bányásszák)
Szabó	Szűcs
Szűcs	Ducs
Varga	Benya
Vő	Kuli

 

Ete adatközlői: „Szűcs József (38 éves) alkalmi munkás és Nemeskéri Ferenc (62 éves) volt adótiszt. Mindketten mohácsi születésű R. kath. vallású.” Ete János két nevet rosszul jegyzett le: Alagics helyesen: Aladics, Gyuresevics helyesen: Gyurosevics.

Saját gyűjtésem: „Fekete”, „Csiás”. Adatközlőim: „Magyar” Gadányi Mátyás (1951), Szűcs László (1960), Pécsi István (1962).

 

Svábok

 

Klimó György püspök 1768-ban harmincnyolc sváb családot telepített az akkor még a városon kívül fekvő Deutsche Gasse-be, amely ma a Kossuth Lajos utcának felel meg. Ezen őslakosnak nevezhető svábok utódai már nem élnek Mohácson: részben asszimilálódtak, részben kiköltöztek a város környéki falvaikba. A másik településrész, ahol nagyobb számban éltek, a szigeti tanyavilág volt. Igen, ha ez valakinek furcsán is hangzik, a sziget is Mohács része. Ha erről a mindenkori politika hajlamos is elfeledkezni. Ők körülbelül hetvenéves itt tartózkodásuk után a kitelepítés áldozataivá váltak. A harmadik településrész, ahol a svábok többségben voltak, a szőlőhegy volt. Településszerkezetileg tanyavilágnak tekinthető: egymástól kisebb-nagyobb távolságban álló présházak szövevénye. Őslakossága nem volt, a történelem folyamán kvázi menekülttelepként szolgált. Ha valakinek nem volt maradása a lakhelyén, itt húzta meg magát. Nem kell feltétlenül rosszra gondolni: elég volt például a szülők által nem engedélyezett házasság is ahhoz, hogy valaki ide költözzön. A sok élő munkát igénylő szőlő- és gyümölcskert műveléséhez mindig szükség volt vincellérre vagy napszámosra.

 „A Szőlőhegy: az 1910-es népszámlálás szerint már egy falunyi lakosság található itt. Főként németajkú. (…) 1945 után először a vagyonukat elvesztő németek használják szálláshelyként a présházakat.”[5] „A szőlőmunkások leginkább németek voltak, akik faluról jártak be, vagy a szőlőkbe telepedtek. (…) A szegény német fiú ipari pályára lépett vagy vincellérnek ment, a német leány házi cselédnek.”[6] A több községből érkező, több tájnyelvet beszélő szőlőhegyi svábságnak önálló, sajátos népi kultúrája nem alakult ki. Így családi ragadványneveik sem voltak. Főleg azért nem, mert náluk nem a családnak van ragadványneve – mint más népcsoportoknál –, hanem a háznak, amelyben laknak. Ha elköltöznek, a nevet nem viszik magukkal.

Egy közeli példa: Sawer (Székelyszabar). Egykori munkatársam, Georg Weber a „Szvacsina”-házban lakott. Érdekes módon ez szláv családnév egy egykori sváb faluban. Így ő „Szvacsina” Weber volt. Halála után fiai eladták a házat, amelyet jó ismerősöm, Ács András vett meg – így ő lett „Szvacsina” Ács. Néhány év múlva ő is elköltözött, az új tulajdonos pedig a házzal együtt örökölte a „Szvacsina” nevet.

Visszatérve Mohácsra: itt azért nem tudtam házi ragadványneveket gyűjteni a sváboknál, mert többségük betelepülő volt. Kisebb részük a második világháború után, üldöztetésük idején menekült nincstelenül a városba falvaikból, ahol több mint kétszáz évig őslakosként éltek, és volt házragadványnevük.

Nagyon közeli példa. „Úgy a mohácsi, mint a környékbeli falvakból vagyonvesztésre ítélt németek Mohácsra, a városba, a szőlőkbe és a szigetbe húzódtak, ahol a sokacoknál és magyaroknál otthonra találtak.”[7] A mi családunk is befogadott ilyen menekülteket. Dédanyámnál Hímesházáról a Hohmann család, nagyanyámnál Babarcról a Bachesz család lakott évekig. A kandai tanyánkon is bujkált egy fiatal pár. Vezetéknevüket nem tudom, csak keresztnevüket: Hansi és Lisi. Ők a kitelepítő vagonból szöktek meg egy batyuval és egy karon ülő kisgyermekkel.

Svábok több sokac tanyában is bujkáltak a kitelepítések elől, mert ott nem keresték őket. Nem voltak nemzetiségi ellentétek – csak szolidaritás és közös ellenállás a gyűlölt hatalommal szemben. A vész elmúltával egy részük visszatért falujába, más részük Mohácson telepedett le. A betelepülők nagyobb része a hatvanas–hetvenes években, a téeszesítés után költözött a városba. Az egykori Deutsche Gasse-tól nyugatra, a Pécsi út két oldalán új városrész alakult ki, amelyet a népnyelv stílszerűen „Kis-Berlin” ragadványnéven emleget. A betelepülés ma is folyamatos, de a népi kultúra visszaszorulásával már nem alakulnak ki házragadványnevek. Hogy mégis bemutassam a sváb ragadványnév-kultúrát, ízelítőül nagynyárádi példákat hozok.[8]

 

 

Családnév	Házi ragadványnév
Armbruszt Josef	Titzis
Edelmann Georg	Schuschhanse
Edelmann Josef	Jockes
Greif Peter és Windheim Georg	Durfmelesch
Hohmann Johann és Hohmann Georg	Mechels
Hohmann Peter	Petesch
Hohmann Georg	Beisemerz
Hohmann Heinrich és Hohmann Heinrich	Mechelshansis
Reder Johann	Teie
Reiter Johann	Kredels
Reiter Stephan és Staub Wenzel	Vochte
Schramm Josef és Schramm Johann	Ritepetesch
Schrempf Anton	Heinesch
Schrempf Georg	Riesser
Schrempf Georg	Joseps
Schrempf Wenzel és Linder Johann	Heimis
Schweniger Anton és Schweniger Georg	Schwarzjörige
Sikrai/Schrempf Kaspar és Sikrai/Schrempf Georg	Pettesch
Staub Johann	Wenzels
Staub Josef és Bohner Ferdinand	Ploschhanse
Staub Valentin	Staubs
Trecsek Adam	Schwowe
Vogl Lajos	Oerys
Weber Stephan és Weisler Josef	Bluniche
Weber Anton és Weber Johann	Wewesch

 

Nagynyárádi adatközlőim, segítőim: Josefin Hohmann (Horvát) „Wewesch” (1954) és Johann Habel „Schniedesch” (1964).

 

 

Cigányok

 

Mohácson négyféle cigány népesség élt. A varázsló cigányok elköltözésével már csak három maradt: magyar, oláh és német cigányok.

            „A magyar cigányok a zenészek és ezek rokonai. Az oláh cigányok a teknővájók, erdei munkások, akik görögkeleti vallásúak. Szintó, német cigányok, a nyugatról jött köszörűsök és rézművesek. A magyar és a szintó cigányok római katolikus vallásúak. A kóborló cigányokat varázsló cigányoknak nevezték. (…) A cigányok a város többi lakosától elkülönítve, elzárkózva éltek, saját vajdájuk irányítása alatt. Lelkivilágukat a babona uralta, hittek a rontó szellemekben. (…) 1945 után mindez megváltozott. (…) Ha a múltba visszatekintünk, láthatjuk, hogy európai megjelenésük első állomása Görögország volt. Elnevezésük is a görög „atszinganosz” (érinthetetlen, kitaszított) szóból ered.[9] (…) A köztörténetből ismert, hogy magyarországi jelenlétüket már Luxemburgi Zsigmond korabeli oklevelek említik, és szerepelnek Mátyás király idején is szerepelnek.”[10]

A különböző cigány csoportok egymástól elkülönülve telepedtek le a városban:
– keleten, a Duna mellett, a Kálomista-negyed alatt éltek az oláh cigányok
– tőlük nyugatra, a Magyar-negyed alatt a magyar cigányok
– még nyugatabbra, az eszéki útig, a Dögkút környékén a varázsló cigányok, akik sintérkedtek is.

A szintók voltak a legkevesebben, nem alkottak külön telepet.

 

Beás (oláh, teknővájó) cigányok

 

Az (oláh, teknővájó) beás cigányok elnevezése több eredetre vezethető vissza:
– oláh vagy román cigányoknak azért nevezik őket, mert a román nyelv egy középkori archaikus változatát beszélik
– teknővájóknak azért, mert „az Alsó-Dunasoron megtelepültek, mert a szigeti és a hercegi uradalmi erdőben bőven akadt teknővájásra alkalmas fa, amelyekből teknőket, vályúkat, csónakokat és kanalakat készítettek. A teknővájó cigányok Erdélyből kerültek ide.”[11]
– a „beás” szó jelentése: bányász – mivel korábban aranymosással is foglalkoztak a mai Románia területén.

 

 

Családnév	Melléknév
Androvics	Kilences
Balog	Foci, Cérna, Csóri
Bogdán	Tákoj, Csini, Golmac (üres bél) Triblony (három deszka)
Gojkovics	Gulus, Hatos
Gyurkovics	Mundvendel, Hatos
Kalányos	Csizmár (csizmadia), Csiszár
Kosztics	Eszna, Iva, Guszti, Mekháj, Bélo, Szalma
Mihálovics	Sapka, Cici, Pisa (ágyba vizelt), Szefko, Kispeti, Csira, Büszke, Fatekár (fatökű), Beba, Surgye, Bicséri, Joka
Milaskics	Totyi
Mitrovics	Tosko
Orsós	Sumurgyán
Petrovics	Rimliko, Josko, Sumurgyár

 

Saját gyűjtésem: „Totyi”, „Sapka”, „Cici”, „Gulus”, „Csira”, „Foci” „Cérna”, „Csiszár”, Rimliko”, „Guszti”, „Mekháj”, „Bélo”, „Szalma”, „Golmac”, „Tákoly”, „Csini”, „Triblony”.

 

Magyar (muzsikus, romungró) cigányok

 

A magyar cigányokat többféle néven is említik: muzsikus cigányoknak és romungróknak. Magyarnak azért nevezik őket, mert anyanyelvük már régóta a magyar.
– A „muzsikus” elnevezés a mesterségükre utal.
– A „romungró” jelentése: magyar cigány.

Nem jártak népviseletben, hanem polgári ruhát hordtak.
„A zenészek avult fekete ruhát viseltek, a nők divatos szabású avult ruhát. (…) A zenész cigányok éjjel zenélnek, nappal henyélnek, vagy a ház árnyas oldalán kártyáznak. A férfiak csak a maguk ellátásáról gondoskodtak, valamint ruházatról. A családot az asszony tartotta el kofáskodás, rongyszedés és tollgyűjtéssel. Avult ruháért földművelési napszámot is végeztek, így ruházkodtak.”[12]

 

Családnév	Melléknév
Ábrámovics	Toko
Bicskei	Zsíros
Bogárdi	Cunci
Gligorovics	Dodó, Csillagos
Ivánka	Füles, Nyálas, Dado (apa)
Kender	Szevszi
Kolompár	Négus, Töki
Kovács	Kakas, Tökös, Suti (balkezes), Koje, Jovo, Bika, Jáko, Peti, Kurci (angolkóros), Pikolo, Mortyos, Baro (nagyfejű), Baranyai
Kunovszki	Baráber (zsivány)
Lukács	Pajo
Molnár	Jozsó
Német	Geamár
Nyári	Patkány
Rafai	Veso, Savanyo
Sárközi	Trunga (mástól: nem az apjától való)
Szajkó	Vajko, Csikó

 

Saját gyűjtésem: „Tökös”, „Geamár”, „Peti”, „Pikolo”, „Nyálas”, „Zsiros”.

 

Német (szintó) cigányok

 

Azért mondják németnek őket, mert Ausztriából jöttek ide.

 

Családnév	Melléknév
Alabert	Nádazó[13]
Gertner	Pico (Patkány)[14]
Gyarmati	Blumi
Pánki	Pupos, Burdes[15]

 

Varázsló (lovári) cigányok

 

A „varázsló” elnevezésre eddig háromféle magyarázatot találtam. Az első szerint az asszonyok tenyérjóslással és kártyavetéssel foglalkoztak. A második, hogy óvatlan pillanatban mozdítható dolgokat is a batyujukba, vagy a földig érő bő szoknyájuk alá „varázsoltak”. A harmadik szerint a férfiak hagyományosan lókupecek voltak. Nagyon értettek a lovak „tuningolásához”, különböző szerek és eljárások alkalmazásával a vásár idejére az izgága rúgós, harapós lóból szelíd bárányt csináltak. A bágyadt, fülét farkát lógató gebéből meg majdnem táltos paripát. Persze mire a vevő hazaért az új szerzeménnyel, elmúlt a „varázslat”, de a varázsló akkor már messze járt, mert ők voltak a sátoros vándorló cigányok. „Nyelvük, bár sok benne az európai szóelem (török, román, magyar, szláv) délázsiai eredetre mutat, s az ős rend-nyelvből válhatott ki, mint a hindú s az ó-perzsa.”[16] A közelmúltban valamennyien elköltöztek Mohácsról, legközelebb Lánycsókon találhatók. Onnét van adatközlőm is. Az általam gyűjtött csúfnevek közül kettőt, „Muni” és „Göti”, Ete János is említi, de tévesen a beás cigányokhoz sorolja őket.

 

 

Családnév	Melléknév
Cenner	Muni
Horvát	Muni
Kovács	Purdele, Kálics, Pukli
Sztojka	Göti
Varga	Pipi, Bugyli, Szima, Csiki, Pamacs

 

Adatközlőim: „Peti” Kovács István (1954), Versendi Kovács József (1955), „Cérna” Balog Tamás (1992), „Pipi” Varga Sándor (1947).

Ez a sokszínűség jól mutatja, hogy Mohács cigánysága történetileg is több eredetű és eltérő kultúrájú közösségekből állt.

 

Sokacok

 

Kik azok a sokacok? – tették és teszik föl sokszor ezt a kérdést. A mai politikai marketing szerint horvátok. Ez esetleg igaz lehet a más vidéken élőkre, de a mohácsiakra biztosan nem!

„E nép történelmi múltja, letelepedése annyira homályos, hogy a velük eddig foglalkozó írók és történészek inkább mellékvágányra vitték a kérdést, vagy történelmi tájékozatlanságukban egyszerűen elsikkasztották külön népiségi múltjukat. (…) A bunyevác-horvát és a sokac-horvát ideológia csak 1936-ban született meg, mikor Maček, horvát pártvezérnek sikerült a jugoszláv állam keretein belül a horvát népi érdekterületek számára külön tartomány felállítását biztosítani. (…) Csak vallási szempontból álltak a bunyevácok és a sokacok a horvátokhoz közelebb. (…) A sokac és a bunyevác név sokkal régibb, mint ahogy azt a köznép sejtené. Történelmük messze, még a rómaiak idejére visszanyúlik.” (P. Unyi Bernardin O. F. M.)

„A bunyevácok és sokacok már a Balkánnak a nagy szláv elözönlése előtt ott voltak, és nem a szerbektől és horvátoktól tanulták meg a nyelvüket. Ezt igazolja nyelvüknek még ma is különleges dialektikája, a szavak kiejtésének más-más akcentusa és a beszédnek zengzetessége.” (P. Matija Petar Katančıć O. F. M.)

„Kicsodák a sokacok? Milyen nép leszármazottjai? Az ősi illíreknek egy törzse és a szláv pannonoknak késői leszármazottjai.” (P. Grgur Čevapovıč O. F. M.)

 A fönt idézett igazságokat azért kell ideírni, mert a sokacságnak, így a mohácsiaknak sincs írásbelisége. A nép történelméből részletek csak az évszázadokon át generációról generációra átadott regékben maradtak fönn. Sajnálatosan iskolapéldája vagyunk az alapigazságnak, hogy „Jaj annak a népnek, melynek történelmét idegenek írják.” Az idézett mindhárom tudós szerző ferences rendi szerzetes volt.[17] Katančıć és Čevapovıč ennek a népnek a szülötte. Unyi pedig magyarként az illír sokacság legtávolabbi településén, Bácsban született és nevelkedett, így hát jól ismerte a népet és a nyelvet. Matija Petar Katančıć életének 75 éve alatt sokrétű tudományos tevékenységet végzett. Költő, irodalomtörténész, történész, fordító, kartográfus, a pesti egyetem régészeti és numizmatikai professzoraként ő volt e két tudományágnak hazai megalapítója. Megírta az első teljes kinyomtatott bibliafordítást – a nacionalista csúsztatás szerint – horvát nyelven. Ez azonban erősen sántít, mint az a mű címlapján is olvasható, nem „e”, „je” vagy „ijekavstinás” horvát, hanem „ikavstinás” illír nyelven! Boszniai dialektusban, ami a legközelebb áll a mi nyelvünkhöz. Grgur Čevapovıč, rendi tartományfőnök, filozófiai doktor, teológiai magiszter, történész 1803-ban a mindmáig egyetlen mohácsi fölsőoktatási intézmény, a ferences rendi főiskola professzora volt itt minálunk. Mindketten a 18–19. század fordulóján a reformkor előtt tevékenykedtek. Tehát az azóta tartó ideologizált hazugságfolyamok, a „nagy horvátoskodás”, a „nagy magyarkodás”, a „nagy németeskedés” előtt. Katolikus hitű, vallásos emberekként ezért is tudtak politika-, tehát hazugságmentesen megnyilvánulni. Unyi Sándor Bernardin a mohácsi rendház főnöke, gvardiánja volt 1938-tól 1943-ig. Két fő műve A mohácsi ferencesek története és a Sokacok-bunyevácok és a bosnyák ferencesek története. Innét vannak az idézetek.

A már az ókori görögök által is jegyzett illírek területeit, vagy azok részeit a történelem folyamán különböző hódítók szállták meg. Ezek között az utolsók az oszmán törökök voltak. Volt azonban egy földrajzi mértékben zsebkendőnyi terület, körülbelül húszszor negyven kilométeres, melyet egyik sem foglalt el. Nem azért, mintha nem tudta volna, ha nagyon akarja, de nem nagyon akarta egyik sem. Úgynevezett ár-érték arányban nem érte meg a kockázatot. Pár száz, szinte ősközösségi viszonyok közt élő halászó-vadászó, gyűjtögető, kevés állattenyésztéssel foglalkozó, mocsárszagú bennszülöttért, akiknek nincsen lerabolható kincse, kockára tenni drága pénzen fölszerelt, kiképzett, etetett, ruházott, komolyabb célokra fönntartott katona életét nem volt célszerű. Ez a terület az eredeti nevén „Vada”, a Mohácsi-sziget erdős, nádas, mocsaras ártéri ősvadonja volt. Itt elfoglalhatatlan természeti bástyájában élte túl a történelem viharait 2000 éven át az illír őslakosság, amely a ferences igehirdetők által a pogány hitvilágból csak egyetlen szokást a mai napig megtartva katolikus hitre tért. Ők alkotják elődeink egy részét. A másik részét a visszafoglaló háborúk alatt és után a ferences barátok vezetésével tudatos telepítéssel Boszniából idejött szintén illírek, akik – a tudatlanok szajkózásával ellentétben – semmiféle „Balkánról”, semmiféle „búsós” hagyományt nem hoztak magukkal soha. Azt, miután egybeolvadtak ugyanolyan vallású, ugyanolyan származású és ugyanolyan nyelvű nemzettársaikkal, vették át tőlük itten. A népvándorlás során a 6–7. században az északról letelepült és déli szlávokká lett szerbek, szlovének és horvátok dominanciája nem mindenhol érvényesült. Szigetszerűen megmaradtak kisebb-nagyobb illír foltok, ezek között Kelet-Bosznia is. Hiteles dokumentum szerint a mieinknek egy része Srebrenica környékéről jött. Ez a város Északkelet-Boszniában van, a Drina mellett. Messze a horvát befolyástól, és a Drina miatt a szerbtől is. Mivel a történelmünk során mindig is határfolyó volt, az ma is. Génjeink harmadik része pedig az ún.: „törököktől” származik. Mert az az idegenek által ránk lőcsölt bugyuta sztori, hogy a mohácsi sokacok búsónak öltözve a törököket elűzték, kilencven százalékban hazugság. Nekünk ilyen legendánk sohasem volt. Ez egy Martonvásárról idetelepedett magyar postamester agyszüleménye, amit 1862-ben tett közzé.[18] Emlékszem, gyerekkoromban az öregek fölháborodott tiltakozására, mikor ezt naiv idegenek nekünk tulajdonították. Ami viszont fönnmaradt évszázadokon át a népi emlékezetben, az az alapigazság, hogy a pogány hitvilágból fönnmaradt termékenységvarázsló kellékekkel megpróbálták az ellenséget megriasztani. Főleg a legnagyobbat, az adószedőket. A törököt azért sem lehetett elűzni, mert 1686 októberében önként kivonultak a városból és a környékről is. Tehát nem farsangkor, és senkinek nem kellett a jeges Dunán átkelnie. Ami viszont a sokacságban fönnmaradt, hogy a törökök, akik velünk egy nyelvet beszéltek, sírva búcsúztak sokac szomszédaiktól. Itt a kérdés, hogy ezek az úgynevezett törökök mennyiben voltak azok. Az igaziak az oszmánok voltak, akik csak a vezető réteget adták. A népesség döntő többsége a három földrészre kiterjedő hatalmas birodalom százféle nációjából volt. Így a földrajzi közelség miatt jó eséllyel szlávok is lehettek. Tehát a törökök nagyobb része elment, kisebb része viszont itt maradt, és beolvadt. Tény, hogy a mostani mohácsi lakosságban a sokacoknál a Kalkán, Szajcsán, Budzsáklia, Topál, a magyaroknál a Bali, Karai, Karapancsi, Muszti, Haramza, Móróc családnevek török eredetűek. A sokac ragadványneveknél a Bulıć, (bula, vagyis török lány gyereke), a „Musko” (a muzulmánok csúfneve), a Hasan (török férfinév) szintén bizonyítja ezt. Elenyésző számban magyar, sváb, szerb beolvadás is volt. Az utolsó hullámban Brınje és Ogulınból horvát telepesek érkeztek Baranyába. Ide már kevesen jutottak, ők hozták magukkal az addig ismeretlen „horvát” elnevezést. Attól a pár százaléktól még nem váltunk horváttá, amint a kétszer ennyi töröktől se váltunk törökké.  Mindezek ellenére, vagy éppen ezért a mohácsi sokacság legfőképpen illír eredetű, amit perdöntően bizonyít nyelve is. Hogy kívülállók számára ezt egy példával bizonyítsam, mi ikavstinával így mondjuk a szépet: lípo, hosszú í-vel, a szerbek és a horvátok egy része ekavstinával: lepo, hosszú e-vel. A horvátok többsége ijekavstinával: lijepo rövid i és hosszú e-vel. Egy a szépséges ikavstinán fölnevelődött mohácsi sokac ki sem tudja mondani az ijekavstinát nyelvtörés nélkül. A számunkra idegen „purgerski, tudjmanski, književni” (horvát irodalmi nyelv) nem a mi anyanyelvünk! A velünk egy nyelvet beszélő, a Duna másik oldalán, Santovo-tól Bač-ig élő „podunavski šokci” (dunamenti sokacok) a testvéreink. A majdnem egy nyelvet beszélő bunyevácok az első, a hasonlóan beszélő dalmátok a másod, a máshogy beszélő szerbek és horvátok egyaránt harmadrendű rokonaink.

A sokac népnév keletkezésére különböző elméletek vannak. Ezek közül logikusan a legvalószínűbb, hogy ragadványnévből keletkezett. Míg ugyanis az ortodox pravoszlávok három ujjal vetnek keresztet, a római katolikusok tele tenyérrel teszik ezt. A ’tenyér’, ’marok’ a déli szláv nyelvekben Šaka. Ezért valahol délen a középkorban, ahol egymás mellett éltek, a rácok, šakaci (tenyeresek)-nek csúfolták a római katolikusokat. Ebből lett a sokac. Tehát a név először nem faji, hanem felekezeti megkülönböztetésre szolgált. Ezt bizonyítja, hogy a pravoszlávok a katolikus horvátokat, a szlovéneket, az illíreket, sőt még a magyarokat is így nevezték először, ahol együtt éltek velük. Saját tapasztalatom, hogy Boszniában a muzulmánok mind a mai napig így aposztrofálják a keresztényeket. Ott még most is ragadványnév. Mire a ragadványnévből népnévvé vált, délről észak felé haladva több évszázad telt el. Mai ismereteink szerint első írásos említése második Ahmed szultánnak a budai pasához írt fermánjában van. Ez már népnévként említi 1606-ban. Ami konkrétan miránk vonatkozik, az a tudtommal ez idáig senki által nem publikált adat, amit a bécsi Hofkriegstaatban kutattam ki. A császári udvari haditanács jegyzőkönyve 1695. március 2-i, a javított német átirat részlete: „Zu Mohatz, Ratzen und sokatzen nachforschung ergehen, die Anordnungen an die Hofcammer den Bescheid zu ertheilen, immediate mit der Dependent dem Kriminalfall bei Oβek in.” A teljes magyar fordítás: „A mohácsi rácok és sokacok ügyében folytatandó vizsgálat tárgyában utasítások adattak az udvari kamarához, hogy haladéktalanul adjanak jelentést arról, miként függ össze az Eszéken folyamatban lévő büntetőüggyel, és ne csak arról értesítsenek, mi történt ott, hanem arról is, hogy miként és mikor jártak el szabályszerűen.” Tehát az 1695-ös hiteles adat az első, amely Mohácson külön népként említi a rácokat és a sokacokat. A mohácsi sokacság különböző alkotórészei az őslakos és az idetelepült illírek, az áttért volt törökök és a csekély részben más, például horvát népelemek, majd száz év alatt olvadtak össze a későbbi sokac néppé, amely lassan, elhagyva eredeti nevét, az évszázadokon át hallott ragadványnevet vette magára a 18. században. „Ők magukat sohasem nevezték sokacoknak, hanem mindig illíreknek (…) csak legújabban beszélnek magukról maguk közt mint sokacokról.”[19] Úgyhogy mi most elődeink több évszázaddal régebbi döntése alapján joggal nevezzük magunkat sokacoknak. Csakhogy illír és nem horvát sokacoknak! A két kifejezés közötti különbség a nép közössége által elfogadott ragadványnév és a hegemonista politika által az óvodától az egyetemig és azután is tartó agymosás állandóan skandált erőszakneve közti különbség.

 

A sokac–sokác probléma

 

Sokac. Magyar nyelven így leírva és kiejtve! Ezt a tényt a Mohácson évszázadok óta együtt élő nemzetiségek nagyon jól tudják és így használják. Csak az idegenek nem képesek ezt az egyszerű dolgot megtanulni. Például a pesti nagyokos szobatudósok már régóta reménytelenek, pedig már többször szóltak, szóltunk nekik, de hiába! Például a magyar értelmező szótárban kiadásról kiadásra átmásolják „á”-val. Ami nem az írásban a legrosszabb, hanem a kiejtésben. Ahogy ők kiejtik, egymást követő három „á”-val, (így: sokááác), az szörnyen hangzik. Sokacul is „a”-val írják és á-val ejtik, csakhogy röviden. Az ékezet terjedelmének csak egynegyedét fölhasználva. Így kiejtve természetesnek hangzik, magyarul megpróbálva ezt lekoppintani, fülsértő lesz. A lemajmolási kísérletek az elmúlt száz évben sem jártak sikerrel. Sajnos ez a kór már nálunk is fölütötte a fejét, és mint a pestis, ragályosan terjed. Már az is a pesti szobatudósok faramuci tájszólását használja, akinek ezt leginkább nem kellene! A tótos csángós kiejtést hagyjuk meg a tótoknak és a csángóknak! Ott a maga természetes közegében az természetesen szép, itt viszont ahol a népnek más a hagyománya, természetellenesen ronda. Úgyhogy magyarul írva és kiejtve is „a” betűvel kérnénk! Engedtessék meg nekem, hogy ezzel kapcsolatban a teljesség igénye nélkül egy pár hozzáértő, okos ember gondolatait idézzem:

„Minden kisebbségben élő népcsoport érezhetően fokozottan érzékeny minden vele kapcsolatos hibára, tévedésre, főleg ha ezek a tévedések már hosszú ideje fennállnak. Az első ilyen az elnevezés kérdése. Sokac vagy sokác. Az akadémiai helyesírás a „sokác” változatot részesíti előnyben, de ez téves. Magyarul a népcsoport magát „sokac”-nak nevezi, ezért ez a helyes!”[20]

„Mohácson a sokácokat magyarosított formában, vagyis sokacoknak mondják és ők maguk is ezt a változatot használják, ebben az írásomban én is ezt teszem. Az előbbiekből következik, a mohácsi sokácok sokacul beszélnek.”[21]

„Ez a gyakorlatban úgy nézett ki és részint így van napjainkban is, hogy igen, mi sokacok vagyunk, és sokacul beszélünk.”[22]

„Melyik a helyes, a sokac vagy a sokác elnevezés? (…) Se Mohácson, se hazánkban vagy a határ túloldalán élő egyetlen embertől se hallottam még nemzetisége említésekor, hogy „á” hanggal sokácnak vallotta volna magát. Mindenesetre az Akadémiai Kiadó legfrissebb helyesírási szabályzatában ugyancsak az „á” betűs írásmóddal szerepel e szó.”[23]

„Jellegzetes a mohácsi szóhasználat, azaz hogy a sokácokat és a sokácok is egymást illetve magukat „sokacnak” mondják, és semmi esetre sem „sokácnak”.[24]

„A terminológiában a sokác név a 20. század közepe felé terjedt el. Korábban a sokac elnevezés volt ismert, s bár a szakirodalom ma már kizárólag az előbbit használja, Mohácson és szűkebb környékén mindkettő elfogadható, mivel a szóhasználatban mindmáig él.”[25]

Ízelítőül ennyit az igazságból, ami a mi véleményünket tükrözi. Kivétel ez alól az utolsó idézet ’mindkettő’ szava. Evvel a szervilis, opportunista állásponttal szemben számunkra csak a normálisan magyarul elhangzott népnevünk fogadható el, ami nem sérti a fülünket és a lelkünket. „Mivel a szóhasználatban mindmáig él.” Vajon hogy esne ezeknek a tudatlan „sokáááácozóknak”, ha teszem azt magyar származásúnak vallják magukat, és mi viszonzásul ugyanolyan katasztrofálisan nyelvérzék híján, ugyanúgy csúfondárosan ejtenénk ki az ő népnevüket. Mááágyááár, mááágyááár, mááágyááár. De ezt nem csak egyszer, hanem állandóan, nap mint nap, éveken, évtizedeken, emberöltőkön át. Nekik ugyanúgy nem állna fel a szőr a hátukon, és nyílna ki a bicska a zsebükben, az állandóan szajkózott butaság hallatán? Főleg, ha földönjáró emberként a föld fölött lebegő Parnasszus-közeli elefántcsonttornyába bezárkózott magasságos vízfejnél süket fülekre találnak. Persze tudom, kérdésem csak elméleti lehet, a megélt napi gyakorlatból tudjuk, hogy a megaláztatást mindig csak a kisebbségeknek kötelező elszenvedni. Viszont javíthatatlan optimistaként vallom, hogy a remény hal meg utoljára. Remélhetőleg végre a szobatudósok is szocializálódnak és ismét fölfedeznek egy, az elvetélt sokááácozás előtti valaha volt szép nyelvet. Ez az általunk második anyanyelvként használt és szeretett, egyedien különleges magyar nyelv. Ennek többek között van egy világviszonylatban is irigyelhetően ritka kincse: ez az „a” betű. A magam szerény eszközeivel szeretnék segíteni a megtalálásához egy itinerrel: viszonylag könnyen föllelhető, mindjárt a legelső helyen van a fölsorolásban. Az „á” csak utána következik. Most, hogy így meglett, javaslom a használatát, főleg a mi nevünk leírásához. Az eleve kudarcra ítélt, sosem sikerült lekoppintási kísérleteket pedig felejtsük el örökre, tehát magyarul írva és kiejtve is: sokac. Azt, hogy mi hogy írjuk és mondjuk, pedig nyugodtan bízzák ránk! Okfejtésemet egy régi szlogennel zárom: „aki hallja, adja át!” Sapienti sat.

A mohácsi sokac ragadványnevek gyűjtését előttem többen is megpróbálták. A már említett Ete János múzeumigazgató Endl Johannként mohácsi sváb volt. Az etnohiéna idősebb Salga István helyi csúfnevén a „Sunyi Salga” egy a Szeged környéki tanyavilágból ideverődött magyar suszter volt. A sokac Ferkov Jakab szintén múzeumigazgató, Versendről települt ide. Az egyetlen közülünk való, aki a mohácsi sokacságban szocializálódott, az a pedagógus Marica Prakatur. Az ő munkájában kevés hiba van, a többieké hibákkal terhelt, az aprótól a nagyokig. Látszik, hogy kívülállóként kutakodtak. Például többször összekeverik az egyéni és a családi ragadványneveket. Olyan családneveket írnak ragadványnévnek, ami nem az. Az adott közeget nem ismerőként belevesznek szerb, és magyar családnevet a sokacok közé. A legdurvább az, amikor egyikük, akinek leginkább nem lett volna szabad ezt az elképesztő amatőr hibát elkövetnie, leírja, hogy: „Páták”, ő eredetileg nem volt mohácsi, ám ragadványnevét már Mohácson kapta. Ezzel szemben az igazság az, hogy Stıpa Pavkovıč, „Patak”, 1898–1981, Mohácson született tősgyökeres sokac családba, és élete nagyobbik részét itt töltötte. Gyerekei és unokái is itt születtek, csak idősebb korában élt haláláig harmadik feleségével Pécsudvardon! „A tamburazene magyarországi fővárosában”[26], hegedűsként, nemcsak a mohácsi, hanem mindmáig az egész baranyai sokacság legnagyobb zenésze volt. Aki népe nemcsak zenei, hanem ének- és tánckultúrájáért is sokat tett életében. Ezért a hálás utókor emléktáblát helyezett el a Gólya utca 36. szám alatt, szülőháza falán.

A névazonosság ellenére nem voltunk vérszerinti rokonok, más-más klánhoz tartoztunk, amit ékesen bizonyít jelen írás témája, a családi ragadványnév is. Míg mi „Hurkás”-ok vagyunk, ő a „Patak” (gácsér) egyéni ragadványnevet kapta. Ezt gyerekei és unokái is örökölték, így lett családi ragadványnév belőle. Másképp viszont a lehető legszorosabb rokonságban, komák voltunk. A régi népi hagyományban a koma volt a legelső rokon, előrébb való még a testvérnél is. Egyébként a Pávkovics névhez öt ragadványnevet írt a „műkedvelő”. Mindegyik hozzáfűzött magyarázata téves! Hármójuk írásaiban találtam olyan, számomra ismeretlen adatokat, amiket egyik adatközlőm sem tudott megerősíteni, sőt, tévesnek ítélték. Ezért tőlük az enyémbe semmit sem vettem át. Marica Prakatúrral még az elején egyeztettük gyűjtésünket. Sajnos itt sem találtam újdonságot, ilyennel én szolgáltam neki. Az a harminc adatközlői szám önmagáért beszél! Amiben viszont jobb nálam, hogy ő a fő részt horvátul írta, ami közel áll a mi sokac nyelvünkhöz, ha nem is egyenlő vele. Ahol lehetett, ott a nevekhez köthető személyek lakhelyét, foglalkozását és rokoni viszonyait is leírta. Sajnos én erre nem gondoltam. Pedig nagyobb számú autentikus adatközlővel, beleértve „élő történelemkönyv” körösztapámmal még részletesebben és pontosabban megtehettem volna. Ebből a szempontból munkája részletesebb és értékesebb az enyémnél. Ennek ellenére tőle se vettem át semmit sem. A fölsorolás csak saját gyűjtésemet tartalmazza.

 

Kiragadott példa egy mohácsi sokac családi ragadványnév keletkezésére

 

Egyik elődöm még a tizenkilencedik században a helyi politika aktív résztvevőjeként „Hatvanuš” (Hatvanas) volt. Ez városi külső tanácsi tagságot jelentett. A politikai küzdelmek ugyanúgy zajlottak, mint manapság. Az országgyűlési választásokon a jelöltet kortesei támogatták. Az általa pártolt jelölt nevét nem tudom, de az biztos, hogy kormánypárti volt. Miután megnyerte a választást, támogatói részére hálából díszvacsorát adott a városi fogadóban. A termet fényesen kivilágították, és a függönyöket félrehúzták demonstrációs céllal, hogy a kint rekedt bámészkodók láthassák, milyen jól jár az, aki az igazi jelölt táborába tartozik. Ez egyértelműen politikai céllal történt a jövőre nézve is. Csakhogy a kinti tömegben ott voltak az ellenfél kortesei is, szintén politikai muníciógyűjtés céljából. Figyelték a benti eseményeket. A pazar lakoma egyik fogása disznótoros volt, frissen sült kolbásszal és hurkával. Ősöm fogyasztotta is rendesen, egyiket a másik után kebelezte be. Éjféltájt, akik kimúlatták magukat a vonós bandával, és nem akartak a hajnalig tartó kártyapartikon részt venni, hazatértek. Másnap minden jóravaló ember vasárnapi misére ment. A svábok, sokacok és magyarok a hozzájuk legközelebb levő katolikus, a rácok az ortodox, a kálomisták pedig a saját templomukba. Szépapámat a szentmiséről hazatérve a több generáción át elődeitől örökölt háza előtt az ellenfél kortesei várták, hogy bosszút állva a vereségért megszégyenítsék. Ott és akkor, az Úr megszentelt napján a szomszédok és az utcaközönség előtt megkiabálták, elmondták mindenféle tróger, csóró koldusnak, akinek nincs mit ennie, azért tart a rossz oldalra, mert ott éhenkórászként megtömheti a bendőjét. Óriási szégyen volt ez a jó hírnévre kényes módos parasztember számára, mert ha nem is mi voltunk a leggazdagabbak a sokacok között – ez a szintén Pávkovics vezetéknevű, csak névrokon „Katančıć” család volt –, a vagyoni helyzetet tekintve az úgynevezett fölső középosztályba tartoztunk. Ezt ékesen bizonyítja, hogy a város ezer parasztjából csak háromnak volt az akkori idők csúcstechnológiáját jelentő gőzmeghajtású cséplőgépe, mi voltunk az egyik. Ez, amíg nem lett sok belőle, szép jövedelmet hozott. A sértést, akárcsak száz évvel korábban is, csak vérrel lehetett volna lemosni. Sok becsületsértés végződött halállal a történelem során, mert a paraszt legfőbb kincse származásától, vallásától, gazdasági, vagyoni helyzetétől, lakhelyétől függetlenül a becsülete volt! Elődöm is majd szétrobbanva a dühtől beszaladt a házba, annak is a hátsó udvarába, ahol többek között az istálló is volt. Ott álltak az etetéshez, almozáshoz minden nap használt vasvillák a sarokban. Mit gondol az olvasó, fogott egyet és kiszaladt vele az utcára, elégtételt venni az őt ócsárlókon, és körösztüldöfte őket? Valljuk be, páran megtettük volna ezt esetleg. Annál is inkább, mivel az időközben földuzzadt, szenzációra éhes csődület is ezt várta. Most jön a nem gondolt csavar a történetbe. Nem az istállóhoz szaladt, hanem az udvar másik sarkában álló füstölőhöz.

Ugyan minek? Milyen fegyver van egy füstölőben? Ő tudta! Az ajtót föltépve letépte a rúdról a legnagyobb kolbászt. Ezzel rohant ki az utcára, tettét a csalódott közönség morajlása kísérte. Mi a célja, ezzel akar revansot venni? Hisz a vastag kolbász is az első ütésnél eltörik. El is tört, de ő törte el. A térdén kettétörte a kolbászt, két markába fogva tömte a szájába. Két pofára ette, mint a hörcsögök. Demonstrálva, hogy ő nem egy ágrólszakadt koldus, akinek nincs mit ennie, és nem ezért volt a győztes csapatban. Közben, ha két falás közt szóhoz jutott, kínálgatta és biztatta a két bunkót is, hogy egyenek, mert ők az éhenkórászok, azért szolgálták a másik felet. Az igazi ínség csak most jön számukra, hogy veszítettek. Az orruk alá dugott kolbászból persze nem ettek. A nem várt drámai fordulattól először csalódott, majd hamar magára talált közönség, konstatálva, hogy a tragédiának indult színielőadás komédiába csapott át, hamar vette az adást, és bekapcsolódott a kabaréba. Úgynevezett jó tanácsokkal látták el a levitézlett alakokat. Hogyha a gazdájuktól nem kapnak elég koncot, melyik fa kérge puhább, könnyebben lerágható, és hol vannak a legjobb csalános legelők. Az én erkölcsi győzelmet aratott elődöm nem szidta őket, szépen beszélt velük. Fölajánlotta, hogy vacsoravendégei lehetnek, hisz nálunk a disznók minden este meleg moslékot kapnak. A „gyászhuszárok” számára nem maradt más, mint a gúnyos nevetés közepette megszégyenülve elkullogtak.

Így szól a családi legenda, hogy mennyi ebből az alap és mennyi rakódott rá, azt csak a Jóisten tudja. Viszont nem ez a lényeg, hanem az, hogy a szatíra élesebb fegyver és mélyebbre hatol, mint a vasvilla. Ezután, a talán hosszúra nyúlt bevezetés után, jöjjön a ragadványnév eredete. A gúnyolódók által skandált csúfnév, „Hurkás”, „Hurkás”, „Hurkás”, ahogy a szólásmondásban van, „ráragadt, mint a szamárra a fül”. Így hát vagy százötven éve minden utódja örökli. Azóta lett a kormánypártiak csúfneve a „Hurkás”, viszonzásul az ellenzékieké a „Hagymás”. Az írást figyelmesen olvasó, logikusan gondolkodóban fölmerülhet a kérdés, miért hurkás, és miért nem kolbászos? Mivel a vacsorán mindkettőt tömte magába, a ház előtt viszont csak a kolbászt. Így logikusabb az utóbbi lenne. Megmondom: azért, mert a „Kobasıčar” („Kolbászos”) családi csúfnév akkor már jó régóta foglalt volt. Az egyik Kovačıč család viselte. Az azóta kihalt család utolsó tagja az a Matıja Kovačıč, „Kobasıčar” volt, aki parasztgyereknek születve először molnársegéd, majd diplomás pedagógus lett. A Rákosi-rendszerben, mikor a megfélemlítésben ránk került a sor, koholt vád alapján koncepciós perben elítélték, és politikai fogolyként majd nyolc évet töltött börtönben. ’56 után rehabilitálták. Pedagógus, majd kultúrház-igazgató, majd ipariiskola-igazgató és végül tanárként ment nyugdíjba. A korra jellemző hányatott életét megírta Mrvice mog žıvota (Életem morzsái) című önéletrajzában. Alapítványt tett a továbbtanuló mohácsi sokac fiatalokért. Ezt halála után kuratórium kezeli. Az évtizedek alatt sok gyerek kapott ebből szerény, de magas erkölcsi értékű támogatást. Počıvajte u mıru čıča Matıja! (Nyugodjon békében, Matyi bácsi!)

 

Mohácsi sokac ragadványnevek

 

A mohácsi sokac családi ragadványnevek sokrétűek, változatosak és találóak. Többségük apai ágon öröklődik, néha azonban, ha itt nem keletkezett ragadványnév, akkor az anyai veszi át a szerepét, a vezetéknévvel, pl.: „Bertıć”, „Đurok”, „Tompıć” stb. Ha egy ragadványnév több vezetéknévnél is előfordul, az is anyai ágon öröklődött. Etnikumra utalhatnak, pl.: „Švabo”, „Srbljo”, „Cigan” stb. Lakhelyre, pl.: „Marazac”, „Bočanın”, „Benganın” stb. Foglalkozásra, pl.: „Fıšer”, „Kolesı”, „Čarudžıa” stb. Apai körösztnévre pl.: „Beno”, „Mıšo” „Mıkloš” stb. Anyai körösztnévre, pl.: „Dorın”, „Olgan”, „Zorkan” stb. Tulajdonságra, pl.: „Božančev”, „Zlatni”, „Plavanac” stb. Állatnevek is gyakoriak, pl.: „Buva”, „Gusak”, „Kurjak” stb. Néha egészen pikánsak, pl.: „Šupkara”, „Prcan”, „Bundžo” stb., vagy durván gyúnyosak, pl.: „Sero”, „Bıdeš”, „Pišo” stb. Vannak köztük újabbak és több száz évesek is. A történelem folyamán gyakori, hogy a ragadványnévből családnév lesz, pl.: Čolak (csonka, egykezű), vagy a Kršıć (törő). Ez utóbbi keletkezése pontosan ismert: anyai nagyanyám neve Anka Kršıć (Kersity Anka) volt. Ő volt a család másik ágából származó híres énekesnő unokanagynénje, névadója és nagylány koráig pesztonkája. A nép körében is tudott a családban évszázadokon át fönnmaradt rege szerint az eredeti nevük Anekıć volt. Ez a családnév már az 1687-es első betelepülések előtti században is létezett Mohácson. Tehát ők nem a török utáni betelepülők, hanem a reformkor óta a mai napig politikai okból szégyenletesen elhazudott, letagadott, agyonhallgatott, mindig is itt élő ősszláv népességhez tartoztak! Ősi földjük egészen a 20. század közepén bekövetkezett téeszesítésig Bok-ban volt. Ez a Riha, Kutas, Lög és a mostani Homorúd közti terület. Birtokuk úgy bővült, hogy miután telekvitájuk keletkezett a török szomszédjukkal, az akkori idők „joggyakorlata” szerint ezt párbajjal döntötték el. Ősöm buzogányával kettétörte a török sisakját. Törni sokacul: kršıt, sisak: kapa, kršıkapa: sisaktörő, ebből lett a Törő: Kršıć. Innét keletkezett a ragadványnevük, ami később családnévvé vált. Ez az egyedül hiteles történelem, amit az egyszerű emberek nemzedékei politika-, tehát hazugságmentesen örökítettek át az utókornak!

 

Családi csúfnevek, ragadványnevek

 

Andrıč: „Gusak” (gúnár). Ők formabontóan ún. „sváb módon” kapták a nevet. Miután Santovo (Hercegszántó)-ról a Ledınka (Kóló tér)-re költöztek, a házvásárlás okán az előző tulajdonos csúfnevét is megkapták. Azóta már „sokac módon” apáról-fiúra öröklődik ez.

Babıć: „Marazac” (marázai); „Buva” (bolha).

Bablıć: „Car” (császár); „Matuca” (a Mátyás név becézett alakja).

Baboš: „Zevo”.

Bajaı: „Gvarđan” (gvardián, a rendház főnöke), „Jambor” (jámbor – magyarból átvéve), „Paradıčka” (paradicsomka – ez is formabontó, mert nem apai, hanem anyai ágon öröklődik.)

Balatınac: „Alojzıja” (Alajos – egyik elődjének volt még a K.u.K idejéből egy barátja: Alojzija Tencler. Gyakran hivatkozott rá, így kapta a csúfnevét.); „Čarudžıa” (bocskoros); „Daroš”, „Fabjanac” (Fábiánocska), „Fonca” (ponyva), „Kıso”, „Kusın”, Lenko (Lenke fia), „Joja”, „Mıkıć” (Mikike), „Mındža” (kis méretű, födeles fazék neve, a mai éthordó elődje, amiben a mezei munkára a főtt ételt vitték.), „Šapıka”, „Štumper”.

Barac: „Babančev” (banyáé, vagy az eke része, tartószerkezete), „Bentaroš” (gátas, gátőr), „Božančev” (istenes, karácsonyos), „Fujesko” (kártyában csaló), „Đurıčın” (Gyurikáé), „Katrınko” (barna kánya ­– a család általam ismert mindegyik tagja barna, kreol bőrű volt), „Koštaber” (felügyelő), „Kukujıcan” (befont hajú férfi), „Kurkın”, „Lıpı” (szép), „Jager” (vadász), „Lončar” (fazekas), „Moskov”, „Maduda”, „Popın” (papé), „Gagula” (egy népi gyermekjáték neve), „Ražančev”, „Repın” (répáé vagy faroké), „Roškıć” (harmatocska), „Satar” (órás).

Beregı: „Čıčın” (nagybácsié), „Rajko” (keresztnév becézése).

Bertıć: „Đegašın” (a Degaša (meghízott, kövér) nevű erdő mellett volt a tanyájuk, ami a Selıšće (település) nevű területrészen volt a sziget keleti oldalán, ahol tanyaközpont volt. „Palıkuća” (házgyújtogató – már a 18. század elején is volt ilyen név Mohácson).

Bošnjak: „Bıskup” (püspök), „Bulıć” (bula – lány törökül – gyereke), Foncın (fonca – ponyva nevű gyereke), Janjuško” (lehet Ágnes fia is, de a családban fönnmaradt történet szerint az előd sokat volt a konyhában főzésnél, és szaglászott. Ja njuško – én szaglásztam), „Radaš” (ráadás-ból, mert kis termetű ember volt), „Rakın” (ráké), „Repın” (répáé, faroké), „Tošo” (Teodor becézése), Žıvko (szláv férfi keresztnév).

Bubreg: „Baloško” (taknyos), „Bušo” (Búso), „Ćak” (éppen, addig), „Bertıć” (Berta gyereke, vezetéknév is), „Eškut” (esküdtből torzítva. – már a 18. század elején is volt ilyen név Mohácson.), „Imrıka” (Imre becézve), „Kokošar” (csirkefogó), „Kurjak” (farkas), „Kutjak”, „Laboska” (láboska), „Laštra”, „Marıškan” (mariskás), „Mıkloš” (Miklós), „Pupara” (a popara nevű népi ételből, ami a szegények napi eledele volt), „Pandurko” (az egyik előd városi pandúr volt), „Rođo” (rokon), „Rućko”, „Poštaš” (postás), „Sekıcan” (hugicás), „Štıca” (karó), „Sogor” (sógor), „Tılda” (Tilda nevű lováról lett elnevezve), „Zafrıg” (rántás), „Zlatnı” (aranyos, vöröses szőke haja volt).

Budžaklıja: „Blažıć” (Balázska), „Guga” (kutyanév), „Đurokov” (Gyurók vezetéknevűé), „Hasan” (Hasszán, török keresztnév), „Laboška” (kis lábos), „Matesa” (Mátyás becézett alakja), „Nıdrvo, Nıtrava” (sem fa, sem fű), Ćenda (ilyen nevű lováról lett elnevezve. Öreglegényt is jelent).

Čelınac: „Fućkoš” (hangtalanul fingó), „Kupec”, „Pıšo” (pisa), „Potrbıć” (hasas, pocakos), „Šapıka”, „Tentoš” (rosszalkodó), „Tuca” (tör, zúz).

Cernıč: „Crnja” (fekete, kormos – emberre és állatra is mondták), Kamaraš (kamarás, pénztáros volt), „Šajdo” (kurjongató).

Cıta: „Sokter”, „Sero” (szaros).

Čolak: „Grof” (gróf – gazdagok voltak, hivalkodva éltek).

Čupıć: „Fıšer” (halász – a foglalkozása miatt), „Glorın”, „Tompıćev” (vezetéknév anyai részről).

Daražac: „Letvarac” (Léces), „Pajger” (falusi sokacoknál vezetéknév).

Dobsaı: „Flundro” (fıngós), „Hapa” (esetlen félnótás), „Grca” (nyelő vagy Gergely becézve), Svıtlıš (világítós), „Tentoš” (rosszalkodó).

Ferkov: „Teješ” (tejes, tejszállító volt – magyarból átvett), „Bertın” (Berta gyereke).

Fılakovıč: „Čırıp”, „Kotlıć” (bogrács – fekete hajú és szemű volt), „Marjanko” (Marıán férfınév becézése, kis termetű zenész volt), „Pekar” (pék, kenyérszállító fuvaros volt), „Šımrak”, „Volar” (ökrös).

Golıć: „Bılı Rızanac” (fehérmetélttészta).

Đurek: „Breco” (dagadó), volt még „Glavatı” (nagy fejű), „Bundastı” (bundás, szőrös), „Lını” (lusta) „Breco” is, „Mıšo” (Mihály, Misi), „Plajbas” (ceruza, palavessző – magas, vékony ember volt), „Pupujko” (csücsök, bimbócska).

Đurok: „Kučınko” (csutak), „Pıskoko” (homokkal dolgozó, talán bágeros volt a Dunán), „Sero” (szaros).

Iloškıć: „Drumar” (útkaparó volt a foglalkozása), „Laboška” (kis lábos), „Lukan” (hagymás), „Zuza” (zúza).

Ivanac: „Beno” (Benő), „Golub” (galamb), „Lenko” (a Lenke női név hímnemben), „Olgan” (Olga gyereke – az anya faluról jött férjhez, a mohácsiak ezt a keresztnevet nem használták), „Lukan” (hagymás), „Rakın” (rákos, rákfogó), „Ucucu” (félnótás, habókos ember volt), „Zorkan” (Zorka gyereke – ezt a női keresztnevet csak a falusiak használták).

Jakšıć: „Bırđo” (a Brigitta női név hímnemben), „Gajo” (tenyésztő és a Gábor becézett alakja), „Matuca” (a Mátyás becézett alakja), „Paprıčıco” (paprikácska – hirtelen haragú), „Pendžeraš” (ablakos), „Plavanac” (kékes, kék szemű és szőke hajú – már a 18. században is meglévő név), „Senteš” (szentes – magyarból átvéve).

Jančıć: „Tončın” (Toncsi, Antal gyereke).

Janıć: „Fratar” (barát, szerzetes).

Kalenıć: „Pekar” (pék – azért nevezték így, mert a pékeknek fuvarozott).

Kalkan: „Kulemanc” (az előd mindenre és mindenkire, aminek nem tudta a nevét, ezt a szót használta, pl. ételre is.)

Kaproncaı: „Kroponcın”.

Katoljı: „Rızanac” (metélttészta), „Gusak” (gúnár).

Kešıć: „Čolo” (a Čolak/Csonka vezetéknév becézett alakja), „Gospa” (úrasszony és egy növény neve is), „Ilıć” (Ilka gyereke), „Ćılındıkan” (szeleburdi), „Malı” (kicsi), „Parcoš” (patkányos), „Mıšo” (Mihály), „Prdovljev” (banyababos), „Šuka” (szarvatlan jószág), Sokov (sólymos), „Štuksı” (csukácska), „Šupkara” (seggel – lehetne a talicska német neve is, de nem az: az anekdota szerint a nemi aktus elvégzéséhez nem a misszionárius pózt kedvelte, hanem hátulról közelítette meg a hölgyeket), „Velıkı” (nagy).

Kolar: „Bander” (dürgencs – egy halfajta), „Šeta” (séta), „Šogor” (sógor – az előd mindenkit így hívott), „Sokov” (sólymos).

Kolutac/Kulutac: „Bıskup” (püspök), „Ćoroš” (vaksi), „Kolesı” (kerekek – kerékgyártó bognár volt), „Kozan” (kecskés – A Ledınkán, a maı Kóló téren kecskéket tartott), „Malugan”, „Packo” (pusziszkodó), „Roškıć” (harmatocska).

Koštancı: „Bočanın” (Bok területnév a szigetben), „Hankanın” (török kocsmáros).

Kovač: „Betan” (Erzsébeté), „Svılenko” (selymeske), „Car” (császár), „Faraun” (fáraó – magas, jóvágású, kreolbőrű volt), „Rapavı” (ragyás).

Kovačıč: „Dorın” (Dóráé), „Kobasıčar” (Kolbászos), „Pıta” (pite), „Blatar” (sározó), „Fućkoš” (halkan fingó), „Masnı” (zsíros), „Trćo” (seggét mutató), „Šmurka”, „Švabo” (sváb – pedáns, rendszerető volt).

Kršıć: „Car” (császár), „Krečar” (meszes).

Kunovskı: „Andraš” (András), „Perečar” (pereces), „Račkan” (harákoló), „Župan” (megyefőnök, helytartó).

Lacko: „Đıka” (csikó), „Kundaros” (bocskoros, átvitt értelemben szoknyapecér).

Laklıa: „Dumo” (kutyanév is), „Bıdeš” (büdös), „Đıka” (csikó), „Lenko” (Lenke hímnemben), „Repın” (répáé, faroké), „Svılenko” (selymecske).

Laslo: „Pıštıka” (Pistike)

Lıpokatıč: „Molovan” (föstött az arca vagy a haja), „Popın” (papé), „Santovac” (hercegszántói), „Srbljo” (szerb csúfondárosan).

Lıpoženčıč: „Đegašın” (a Degasa nevű területről származó), „Perın” (Péteré), „Vukanac” (farkasfi).

Lovak: „Kuglo” (golyó), Krıštov (Krisztiáné).

Lukačevıč: „Vuno” (gyapjú).

Madlıč: „Ferenčev” (Ferencé).

Markovıč: „Dupe” (segg), „Fılko” (Fülöpke).

Martıneš: „Balavı” (taknyos), „Korpa” (kosár), „Medo” (maci).

Matıč: „Benganın” (Bengéről való).

Mohačan: „Ivankov” (Jánoskáé), Napaćkan (pityókás, italos vagy bezabált).

Netler: „Metlar” (söprűs – egy sváb legény a sokacságba benősült, utódai asszimilálódtak. A német családnévhez hangzásban leginkább hasonló sokac ragadványnevet kapott).

Panćata: „Rotkva” (retek).

Pavkovıč: „Čelınčev” (a Cselinác családnév anyai ágon vált ragadványnévvé), „Fıćo” (füttyös), „Hurkaš” (hurkás), „Katančić” (kis lakat, zár – más téves elképzelésekkel ellentétben nem kis termetű katonát jelent. Déli szláv családnév: Matija Petar Katančić ferences rendi tudós vezetékneve is. Anyai ágon lett ragadványnévvé.), „Kaplar” (káplár, tizedes – az előd Mohácson a 13 városi pandúr rangidős előljárója volt a 19. században), „Kukoj” (konkoly – kis termetű, görbe hátú, sánta ember volt), „Lızan” (Erzsébet gyereke – a dédanya Kátolyból jött ide férjhez. A Liza körösztnév csak a falusi sokacoknál volt használatban, a városiaknál nem. Ezért lett ragadványnév belőle.), „Plinac” (gázocska), „Prco” (apró), „Pendžeraš” (ablakos – nem a szakmája miatt, hanem mert szoknyapecérként az ablakon ugrott ki-be a nőkhöz).

Pečuvac: „Blaž” (Balázs), „Đuka” (Gyurka), „Jožep” (a József név elferdítve), „Kolenca”, „Mıkıć” (Miklóska), „Nedaćko” (makacs).

Perovıč: „Bablıćko” (a Báblity családnév kicsinyítő képzős alakja), „Tuba” (a Tubity név csúfolódva).

Pogledıč: „Popın” (papé).

Požgaı: „Bundžo” (lázadó és átvitt értelemben hímtag).

Sajčan: „Andraš” (András), „Ćaćan” (gyerekesen viselkedő férfi), „Bıdeš” (büdös), „Bundžo” (lázadó és átvitt értelemben hímtag), „Bušo” (Búso – a névnek ez az eredeti írásmódja, hosszú „ú”-val és rövid „o”-val.[27]), „Gadžo” (kutyanév), „Haroš” (jó – a ’haraso’ orosz szó elferdített változata. Így ejtette ki, mikor a 2. világháború idején tolmácsolt.), „Jožef” (József), „Jožepać” (a Jožef-ből lett Jožep becézett alakja), „Lenko” (Lenke hímnemben), „Matak” (a Mátyás név becézett alakja), „Musko” (a muzulmán csúfneve), „Pajger” (falusi sokacoknál vezetéknév – anyai ágon lett ragadványnévvé), Prcan (aprózó – átvitt értelemben nemi aktust végző), „Sačko”, „Špeko” (döfködő).

Šarkıć: „Klınac” (szög – átvitt értelemben pöcs, kisfiú).

Šımıć: „Curanko” (lányosan viselkedő fiú), „Kanja” (szenilis öreg), „Korda” (a szerzetesek derékkötele).

Šımonovıć: „Puso” (kutyanév).

Šomođvarac: „Šajdo” (kurjongató), „Šumuđin” (somogyi), „Totıcan” (Tót nevű ember gyereke).

Sıdonja: „Beno” (Benő), „Ćiro” (kisgyerek), „Dada” (öregapó), „Đıka” (csikó), „Nedaćko” (makacs), „Paradıčka” (paradicsomka – női ágon öröklődik).

Skrobo: „Bander” (dürgencs – egy halfajta).

Srımac: „Gomba” (bojt – például a zászlón).

Tomašev: „Kozan” (kecskés – anyai ágon öröklődött).

Vıdak: „Bander” (dürgencs – egy halfajta), „Bundujaš” (akit bujócskázáskor a legkésőbb találnak meg), „Cıgan” (cigány), „Gadžo” (kutyanév), „Kıcoš” (kényeskedő, ficsúr), „Matok” (a Mátyás név becézett alakja), „Pajtaš” (pajtás).

Vrban: „Bıbıcko” (fájdalmas), „Sero” (szaros).

Zomborı: „Kemedın”, „Mındža” (kis méretű, födeles fazék neve).

 

Dupla ragadványnevű személyek:

 

Családnév	Ragadványnevek
Đuro Bubreg	Rućko, Ćepko
Ilıja Bubreg	Laštra, Bunkó
Ivo Bubreg	Pandurko, Fıgaro
Ivo Fılakovıć	Volar, Kotcıć
Ivo Đurek	Mıšo, Nono
Ivo Kešıć	Sokov, Ćılındıkan
Ivo Kovačıć	Švabın, Sűdő
Ivo Pavkovıč	Katančıć, Lızan
Ivo Sajčan	Andraš, Štrumar
Ivo Sajčan	Prcan, Dınješ
Ivo Zomborı	Kemedın, Mačak
Matıja Barac	Maduda, Neca
Matıja Barac	Roškıć, Ödön
Matıja Kešıć	Malı, Brıco
Matıja Pavkovıč	Hurkaš, Pıpıca
Stıpa Skrobo	Bander, Šantonja

Női ragadványnevek

 

 

Családnév	Ragadványnév
Anka Bubreg	Combošıca
Anka Martıneš	Bıla Lala
Anka Perovıč	Čeremtreža
Janja Panćata	Kısa
Kata Budžaklıja	Račıca
Kata Lukačevıč	Vontrača
Kata Sajčan	Fılenčıca
Kata Sıdonja	Dadına, Šarena Nena
Klara Sıdonja	Dadına Paradıčka
Marıca Ferkov	Krıstınıca
Marıca Đurek	Hajnoga
Marıca ı Kata Srımac	Mındžıce
Marıca Kešıć	Carıca
Marıca Lıpoženčıč	Babıca
Marıca Perovıč	Šarenıca
Marıca Vrban	Kasašıca

 

 

Nem sokacok, akik ragadványnevet kaptak a sokacoktól

 

– magyarok: Bubregné László Ágnes „Šečeraga” (Cukor Ági), Tímár József „Kožar” (bőrös), Szabó Ferenc „Kučuber”.

– horvátok: Franjo Kovačıč „Korsovar” (korsós), Ivo Horvat „Sepla” (bicegő), Ivo Gergurovıć „Labro” (lábra – tót származású édesanyja mondogatta, amikor járni tanította).

Nem találtam ragadványnevet a következő sokac vezetéknevekhez: Belvarac, Buturac, Čatalınac, Gorjanac, Gergeta, Đuroševıć, Mılıć, Mıokovıć, Rešetar, Tompıć, Tubıć, Vargaıć, Vrbanac, Zuban, Žužıć.

 

Sokac adatközlőim születési évszámuk szerinti sorrendben:

Matıja Budžaklıja Blažıć                               1921

Anka Barac Lakatos „Madudına”                   1922

Ivo Kalenıć                                                 1927

Kata Srımac Zuban „Gombına”                     1928

Kata Tomašev Vrban „Kozanova”                  1930

Anka Barac Bošnjak „Madudına”                   1931

Ivo Kalkan „Kulemanc”                                1931

Anka Šarkıć Somlaı „Klınćeva”                      1932

Ivo Tomašev „Kozan”                                   1933

Marıca Dobsaı Kalkan „Grcına”                      1933

Marıca Fılakovıč „Volareva”                           1933

Kata Čupıć Bubreg „Tompıćeva”                    1934

Marıca Kalenıć Pavkovıč                               1935

Anka Kešıć Kešıć                                         1936

Marıca Lacko Šomođvarac                            1936

Anka Jakšıć Sajčan „Paprıčıca”                      1938

Marıca Kolar Andrıč „Banderova”                   1938

Marıca Čelınac Kalenıć „Fućkoševa”               1939

Marıca Sajčan Krutky „Sačkına”                    1939

Andrıja Baboš „Zevo”                                   1940

Marıca Lacko Kovačıč „Kundaroševa”             1940

Marıca Pavkovıč Baboš „Čelınčeva”                1940

Anka Đurek Német „Brecına”                         1941

Kata Kulutac Sajčan                                      1941

Anka Martıneš                                               1942

Marıca Pečuvac „Jožepova”                             1942

Marıca Sıdonja Kešıć „Dadına”                         1944

Marıca Netler Bubreg „Metlarova”                    1945

Jolanda Martıneš                                            1948

Kata Paj Luzsenszkı                                        1949

 

 

 

Írásom végén köszönetet mondok azoknak, akik nélkül nem jutottam volna el idáig:

Kanizsai Dorottya Múzeum (Mohács), Mohácsi Jenő Városi Könyvtár (Mohács), Csorba Győző Könyvtár (Pécs), MNL Baranya Vármegyei Levéltár (Pécs), Pintér Tamás, levéltáros és Kiss Zoltán, könyvtáros (Pécs), valamint Meier Antal „Tunás”, nyomdász (Mohács).

 

 

Mohács, 2026. május                                                            Stipa Pavkovič „Hurkaš”

 

Ui.: Az esetleges nyelvtani hibákért elnézést kérek, az igazmondásért nem!

 

[1] Külön köszönet Wébel Zsolt esperes úrnak az egyházi anyakönyvek rendelkezésemre bocsátásáért kutatásomhoz.

[2] Hölbling Miksa: Baranya vármegyének orvosi helyirata. Pécs, 1845., 74.

[3] Ete János: „Mohács népének története” című, a mohácsi múzeumban őrzött kéziratából.

[4] Ete János: Megkülönböztető nevek a magyaroknál.

[5] Az idézet Jakab Gyula tanító Lakóhelyismeret (1955) című, a mohácsi múzeumban őrzött kéziratából származik.

[6] Az idézet Ete János Mohács népének története (1954) című, a mohácsi múzeum kézirattárában található munkájából származik.

[7] Az idézet Ete János – eredeti nevén Endl Johann – Mohács népének története (1954) című, a mohácsi múzeum kézirattárában található munkájából származik.

[8] Häffner, Johann: Grossnaarad - Nagynyárád. Nagynyárád : Nagynyárád Község Önkormányzata, 2002. (1944-es állapot). Häffner, Johann „Schtefanc”.

[9] Rozvány György: Czigányaink történetéhez. Századok, 1895. 577–579.

[10] Az idézet Ete János Mohácsi cigányok (1960) című kéziratából való, amely a mohácsi múzeum gyűjteményében olvasható.

[11] Az idézet Ete János Mohácsi cigányok (1960) című kéziratából való, amely a mohácsi múzeum gyűjteményében olvasható.

[12] Az idézet Ete János Mohácsi cigányok (1960) című kéziratából való, amely a mohácsi múzeum gyűjteményében olvasható.

[13] Ete János tévesen a magyarokhoz sorolta.

[14] Pávkovics István gyűjtése.

[15] Ete János tévesen a magyarokhoz sorolta.

[16] Várady Ferenc: Baranya múltja és jelenje. 1. köt. Pécs, 1896., 212.

[17] A P betű Pátert jelent, az OFM az Ornis Fratrum Minorum (kisebb testvérek rendje), a ferences rend hivatalos nevének a rövidítése.

[18] Kugyeray Ede: Mohácsi népszokás a farsangon. Napkelet, 1862. március 2., 140–141.

[19] P. Unyi Bernardin O. F. M.

[20] Szávai József a Tanac Kulturális Egyesület vezetője.

[21] Budzsáklia Mátyás, jogtudós, egyetemi tanár. Jelenleg 94. évében a legidősebb mohácsi sokac.

[22] Bártfai Ágnes, művelődésszervező.

[23] Berta Mária, újságíró.

[24] Avar Anna, néprajzkutató.

[25] Ferkov Jakab, múzeumigazgató.

[26] Eredics Gábor, a Kossuth-díjas Vujicsics együttes vezetőjének szép megfogalmazása.

[27] Nem úgy, ahogy a tudatlanok alkalmazzák: busó, amit így ejtenek ki: „busóóó” – iszonyat!