Mohács földrajzi nevei

Baranyai levéltári füzetek 50.

Mohács földrajzi nevei.

Hoffmann Ottó

Helyesbítések-kiegészítések:

413. oldal: „A magyarok a hagyomány szerint Szebény községből származtak ide. Sokáczok már ezelőtt is voltak.” – Nagyon fontos tény, amit a tudatlan handabandázók, és a történelmet tudatosan meghamisítani akarók, rendszeresen agyonhallgatnak!

414. oldal: „Az 1930-as években így vált német többségűvé Csebe, Élesd, Riha, Sárhát, Szamovác.” – Ez egyedül csak Riha, esetleg Szamovác esetében igaz! A többi magyar vagy délszláv többségű volt! Hoffmann úr ezeket a téves következtetéseket valószínűleg Erdősi (vajon mi lehetett az eredeti neve?...) és Lehmann hamis statisztikájából vonta le, akik a II. világháború előtti politikai okból torzított statisztikázást vették alapul.

„A sokácok eredetét a busójáráshoz kapcsolódó néphagyomány őrzi.” – a sokacoknak ilyen „néphagyomány”-uk sohasem volt! A búsójárás valódi néphagyománya nem ebből a hamisítványból ered! Ezt a jellemzően magyaros jegyeket (törökűzés, aranyosvitéz, öregapó, stb. bla-bla-bla) fölvonultató sztorit egy, a sokacokat kicsit sem ismerő dzsentri firkász találta ki a XIX. században. Elődeink ez ellen mindig tiltakoztak, ha naiv hozzá nem értők (nem sokacok) ezt nekünk tulajdonították! A nép ajkán fönnmaradt legenda szerint az akkor már kétezer éve itt élő őseink a török adószedők elriasztásával próbálkoztak így, az ősidőkre viszonyuló hagyomány kellékeivel. Aki már beöltözött búsónak, az tudja, hogy így nem hogy harcolni, de közlekedni is nehéz! Paradox módon a kitalált „néphagyomány” terjesztéséhez a múlt század közepén a sokac ifjúság is hozzájárult. Treuer Ferenc ugyanis színdarabot rendezett belőle, és a „gyöngyösbokrétás” színjátszói évtizedeken keresztül előadták ezt. Az ország több pontján. Holott tudták, hogy egy szó sem igaz belőle! Íme a szomorú példa a közmondásra: „a sokszor elmondott hazugság a végén igazsággá válik.”

„A férfiak uszkocsi néven” – uskok, uskoči, a középkorban az Adriai-tengeren tevékenykedő kalózok neve volt. Semmi köze a mohácsi sokacsághoz! Tovább: „A nevük (sokác) is innen ered.” – ismét egy nyakatekert teória, amely tippel a nép név eredetére... Ezt egyébként csak a Jóisten tudja. A logikusan legvalószínűbb, hogy a „šakac” (tenyeres) szóból származik. A katolikus sokacok ugyanis tele tenyérrel vetnek keresztet. A pravoszlávok viszont csak három ujjal. Lásd a szerbeknél. – A népnév egyébként magyar nyelven „a” betűvel írandó és ejtendő! És nem „á”-val! Ezt a tényt a Mohácson évszázadok óta együttélő nemzetiségek nagyon jól tudják, és így használják. Csak az idegenek nem képesek ezt az egyszerű dolgot megtanulni. Így a szerző sem. Pedig Pécs nincs olyan messze, és ott is élnek sokacok. A pesti nagyokos szobatudósokról nem is beszélve. Azok már régóta reménytelenek. Pedig lett már szólva nekik többször is, de hiába… pl.: a Magyar Értelmező Szótárban kiadásról – kiadásra átmásolják „á”-val, ami nem is az írásban a legrosszabb, hanem a kiejtésben! Mert ahogy ők kiejtik (sokááác), higgyék el nekem szörnyen hangzik! Tovább: „A többségük bunyevác” – hogy, mi?! Való igaz, hogy a későbbi sokac nép több népcsoportból olvadt össze. A szerző le is ír egy párat. A törököt még hozzáírhatta volna, mert az nem igaz, hogy a második mohácsi csata után „a törökök mind elmentek”. Sokuknak már a dédöregapja is itt született. Ezt a vidéket vallották hazájuknak (bizonyíték erre, hogy még 200 év elmúltával is jöttek ide zarándokok). Áttértek, és beolvadtak. Jól mutatják ezt a ma is jelenlevő mohácsi családnevek. Pl.: Topál, Kalkán, Budzsáklia, Haramza, stb., hogy a közben kihaltakat ne is említsem. De a legfontosabbat is kihagyta: az akkor már mintegy kétezer éve itt élő ősszláv népességet! Akik szintén beolvadtak az újonnan érkezők tömegébe. Tény, hogy a sokacoknak a bunyevácok a legközelebbi rokonaik. Hiszen még a 20. században is érkeztek ide bunyevác telepesek, de hogy a sokacok többsége bunyevác lenne, ez nem igaz! Tovább: „mindig külön sorolják fel a sokácokat, és a horvátokat”. – jól is teszik! A mi elődeink nem érezték magukat “horvát”-nak! Ezt a korabeli statisztika is bizonyítja. Pl.: “1941-ben 27 horvát , 2160 sokác élt Mohácson”. Az a 27 horvát bevándorolt iparos volt. Lent ők már átestek a reformkor óta tartó nemzetieskedő agymosáson. A mieink ezt megúszták. Igaz, cserébe itt megkapták a nagymagyarkodó szittya agymosást (nyakon vagy pofon. Mondja a közmondás).

415. old.: “Mohács… bizonytalan eredetű”. – Ez így igaz. Föntebb olvashattuk a halászmesét a “mohá”-ról. Álljon itt a név eredetének évszázadokon át megmaradt sokac változata: Muvač. Magyar jelentése: legyes, legyekkel ellepett terület. Ez a Duna mellett még most is igaz. Hát még kétezerpárszáz évvel ezelőtt! Amikor a terület döntő többsége erdős, mocsaras, vízállásos, vérszívókkal bőven ellátott volt! Mi, maroknyi megmaradt mohácsi sokacok, amíg élünk, így hívjuk kétezerpárszáz éves szülőföldünket. Az eredeti nevén: Muvač! Az időközben hirtelen megszaporodott „horvát”-ok (etnobiznisz) hozzásimulva az aktuális politikai divathoz, az internacionalista „Mohač”-ot használják.

421. old.: „Sisátovác, šišatovac”. – Nem csak a szerbek használták. A sokacok is, és nem csak juhokat, hanem más háziállatokat is legeltettek itt. Édesapám például az 50-es évekig disznókat. Gyümölcsfákkal ellátott legelő volt. Egészen az országútig húzódott. A 43.-tól az 54.-ig terjedt. Később ideépült a faroslemezgyár. Tovább: „nyírfás előtt” – helyesen nyírás előtt.

423. old.: „77. Paligödör… 1952-ig föltöltötték és beépítették” – Nem igaz! A Duna felőli oldala még a 60-as években is szeméttelep volt. Mi, gyerekek, többször is kibicikliztünk oda, a saját készítésű játékainkhoz nyíl, íj, kard, pajzs „anyagot” gyűjteni.

426. old.: „strandfüfdő” a század elején gödör. – A század közepéig még laktak is benne. A Marenicsék. Később Siklósra költöztek. Egyikük polgármester is lett ott.

427. old.: „116. vasútvonal” – A felsorolásból a sokac név: gvozdeni put kimaradt. A 114.-nél megemlítik, de az utca kapcsán.

„120. leánynevelő” – A népnyelv ironikusan vesztatelepnek hívta.

431. old.: „171. Radó tanya” – helyesen: Rádó tanya. A jelzettnél kijebb volt a mostani „Millenniumi lakópark” felé. Ifjúkoromban sokszor megálltunk ott édesapámmal a mezei munkára jövet – menet lóitatás ürügyén, egy kis beszélgetésre, és itókára. Egy idős szerb mezőőr Kostić Radomir lakott itt.

432. old.: „kis Berlin” – Ez igaz, de a mohácsiak így hívják még a Pécsi út 168. – 178. közt a kétoldalt levő utcákat is.

433. old.: 196. „Bég-patak… külterületi vízét 1924-ben… lecsapolták, medrét felszántották” – Hát ez nem egészen így volt! Kb. 20 éve a tulajdonomban van a Bég-patak kb. 1 kilométeres szakasza. A vasúti töltés déli oldalán. Az új felüljárótól kb. 250 méterre nyugatra kezdődik (A Mohács. kült. 093/2 hrsz.-ú erdő). Itt még szinte végig meg van az árok. Csak a vasúti átjárótól (Jaksity dűlő – Miniszteri út) keletre kb. 200 méterre lett megszüntetve. Víz már soha nincs benne. Varga László erdőmérnök (jelenleg kis-Berlini lakos) elmondása szerint, a 60-as évek elején a meglevő mederben még pecával sárkárászokat fogtak. Édesapám Pávkovics Lukács „Hurkás” (1932-2005) mesélte, hogy a II. világháború alatt ezen a szakaszon nem hogy víz volt benne, de még időnként ki is öntött a laposokba, kis tavacskákat képezve. Amiben ők lovakat itattak, és fürdettek. Miközben a nem messze lévő földjüket művelték. A felüljáró keleti oldalán a Millenniumi-lakóparktól nyugatra is megvan még a patak nyomvonala. Úgyhogy az a: „lecsapolás és felszántás” nem mindenhol lett elvégezve. A kiszáradás nem ennek a következménye, hanem az azóta bekövetkezett talajvízszint csökkenésé.

439. old.: „252. Petrin-kút” – A sokac neve: Petrinov bunar kimaradt.

440. old.: „254. Rókaköz” – Ezt, és a mellette lévő köz környékét nevezték a sokacok „zvirinjak”-nak a XX. században, és nem 320-as szám környékét!

441. old.: „270. Popinica”… „valószínűleg egy népi játék neve” – Hát, lehet, de az biztos, hogy egy ruhadarabé! Egy hosszú ingféle, amit a gyerekek hordtak kb. 4–5 éves korukig. Ragadványnév is, "Popin": Lipokatič.

442. old.: „281. Vár-utca…a 3. szh. név ott lakó családot idéz” – Ma is ott laknak: Jánity György és családja (II. Lajos u. 19. sz.). Tovább: „holtág, a II. Lajos és a Tomori u…kertjei közt folyt” – Az ároknak (lásd: 308. „büdös árok”) ma is megvan Gólya u. és a Fő u. közti szakasza. A 60-as években még víz is volt benne. Hajókáztunk, és békákat fogdostunk itt. Ma már száraz.

„282. Kóló-tér… magasabb talajvízálláskor csónakkal lehetett csak átkelni” – ez még a 70-es években is megtörtént, nagy esőzések után. Kb.: A Bartók, a Bajcsy, a Gólya, a Tomori (a házamig 28. sz.) és a Zalka utcák elejéig ért a víz. A „ledinka”-n lakó „Fićo” Stipa bácsi, és fia: id. és ifj. Pávkovics István (nekem csak névrokonaim) csónakkal szállította az „egyik partról a másikra” az utasokat.

445. old.: „309. Kazinczy-utca” – A Vörösmarthy, és a Bérkocsi-utca közötti szakaszát a sokacok: „Kalinćev sokak” – nak nevezték. Kalenicsék utcája. Mivelhogy a családnak három háza is állt itt. Körösztapám (Kalenics János 1927–2016, Kazinczy u. 9. sz. közlése).

455. old.: „397. Ponty vendéglő” – Ez volt a Kishalász csárda.

456. old.: „409. Buza tér… Magyar, német, és szerb népviseletű” - Tévedés! Az utolsó nem szerb, hanem sokac! Modellje az akkori idők legszebb sokac lánya volt, Kovač Kata.

„410. Új városháza…Trukli Istvánra” – Téves! Trukli János volt (lásd a 148. sz. nevet).

458. old.: „419. Marek” – Ezt, és a 342-es 433-as számot a népnyelv „Trágyá”-nak nevezte, és a tanulókat „trágyások”-nak.

472. old.: „564. Paprét…1973-ban 556 fő lakta, köztük 120 német, 70 sokác, 10 szlovák.” – Ez a statisztika hamis! Ugyan ki volt az a 120 német és csak 70 sokac és 10 szlovák?! Voltak itt a Felvidékről betelepítettek, de azok magyarnak tartották magukat. Persze, ha ezt is Lehmann-úrék „statisztikázták”, akkor érthető a torzítás! A jelenleg is itt élő szlovákosan hangzó családnevek, Vugrenicsek, a II. vh. után Noviszádról Holecska az 50-es évek végén Bárból, Szurcsik a századelőn Bácskából települtek ide. Még a nagyszüleik sem vallották magukat szlováknak.

473. old. „575. Kersics kereszt…korábban a 492. sz. név mögötti szántón állt.” – elírás. A szám az 592-es volt. „Késői házasságából két fia született” – a történet igaz. A sokacok „staribabini sinovi” (öregapó fiai)-nak hívták őket. A Bajcsy utca 11 sz.-ban laktak. Ismertem mindkettőt. Az idősebb, Jakob egyidős volt apámmal, aki 1932-ben született. Tehát az 1910-es évszám téves! Antun később Pécsre költözött.

„588. Dobnai tanya” – Elírás. Helyesen: Dobszai tanya. Sok ilyen magyaros nevű sokac élt Mohácson. Pl.: Bajai (lásd az 587. számot), Béregi, Kaproncai, Kátolyi, Zombori, Somogyvári, stb. nevüket akaratuk ellenére hatósági kényszerből kapták, arról a helységről, ahonnét idejöttek a 17. sz.-ban. Igazi családnevük – ha volt is – az évszázadok alatt feledésbe merült.

„597. Sárhát – sokac neve: Janoševica, hiányzik. Tovább: 1930-ban 431 magyar, 92 német, 105 egyéb (valószínűleg szláv) anyanyelvű lakta.” – ez a statisztika csak nagyjából helytálló. Viszont egyértelműen megcáfolja a 414. oldalon leírt hazugságot, hogy: ’’német” többségű lett volna! A magyarok és a sokacok után a németek mindig is kisebbségben voltak. Nem csak itt, hanem az egész szigeten! A betelepülők döntő többsége magyar volt! Ez ügyben beszéltem nálam idősebb sárhátiakkal: Mojzes József „Csitta” 1947, Schopper György 1942 (a 977. sz. volt az övék), neje Papp Katalin 1942, Ódor István 1941, Darabos Antal 1935. Egyöntetűen azt állították, hogy Sárhát magyar többségű, Élesd délszláv többségű volt. Csak Riha volt német többségű. Szlovákokról pedig sosem hallottak, még a nagyszüleiktől sem. Az ezzel ellentétes állítások tévesek! Bácskából bunyevác telepesek is érkeztek. A: Vidović, Matko, Kulišić, Kubatov, Matac, Mamužić, Dujmov, Vidaković, stb. nevűek. Őket talán „német”-nek statisztikázták?! Így összejöhet Sárháton és Élesden a: „német többség”! Ezek a politikai okból megrendelt és manipulált statisztikák hiteltelenek! Ide illik Winston Churchill mondása a statisztikázásról… A dehonesztáló „egyéb” valószínűleg a sokacokat jelöli. Ennél a számnál csak többen lehettek. Évezredes túlélési stratégiájuk volt: elbújkálni a szigeti vadonban. Ez segítette fennmaradásukat a történelem viharaiban. Így jutottak hozzá nem értők arra a téves következtetésre, hogy: „1926 előtt Mohács lakossága kizárólag magyarokból állt”. A mű 413. oldalán már árnyaltabban fogalmaz: „Mohács városában főleg református magyarok, és a g. kel. délszlávok (rácok) … éltek”. Lásd a 472. old: 563 „a Duna túlsó oldalán van egy sziget… a térképen Rácvárosnak is nevezik. Valószínűleg kisebb rác telepek”. A sokac népnév a XVII. sz. óta ismert. Nem tudjuk biztosan, hogy hívták az itt élő szláv őslakókat. Illírek? Tótok? Szerbek? Horvátok? Esetleg rácok? (Az utóbbi, csak jóval később vált kizárólag a szerbek ragadványnevévé). Habár a dusnoki délszlávok is így nevezik magukat. Elfeledve, hogy ők is sokacok. Szlavóniából települtek oda. Csak annyiszor hallották a rájuk aggatott gúnynevet, hogy a végén elfogadták! Ismételt példa arra, hogy: „a sokszor hallott hazugság a végén igazzá válik.” De térjünk vissza a mohácsi őslakosságra. Azt sem tudjuk, hogy milyen vallásúak voltak. Katolikusok? Ortodoxok? Esetleg még bogumilok? Egy azonban biztos: nem a kálomista magyar faluban éltek! Így hát statisztikázni sem lehetett őket! Ezt a szokásukat a későbbi évszázadok során is megtartották. Minden áron ragaszkodtak a szabad élethez. Mindenféle lajstromozást, összeírást, népszámlálást, statisztikázást, amivel a hatalom időről-időre próbálkozott, igyekeztek elkerülni. Ebből óriási hátrányuk is keletkezett: a XIX. sz. végén kataszterbe vették a szigeti földeket. A sokacok ezt bojkottálták, elbújdostak az összeírás elől. Mivel hogy nem lehetett regisztrálni a tulajdonukat, így azokat elvesztették! Előtte a sokacok egy része „selišće” – ben élt. Ez a sziget keleti felén az akkor még Baranyához tartozó püspökpusztai határ volt. Lásd az 512-es, 513-as oldal helyneveit. A többségük szláv. A betelepült magyarok, és németek már csak átvették ezeket. A magyarok, és németek sokkal szervilisebbek voltak mindig is. Ők regisztráltak. Így egy fillér nélkül megszerezték a sokacok földjeit! (Lásd a 414. oldal: „Bácska, Bánát falvaiból szüremkedtek be a visszavonuló sokácok helyébe”.) 1930-ban sem volt más a helyzet. Aki tudta, elkerülte az összeírást a sokacoknál. Még a XX. sz. közepén is érte bombameglepetés a hatóságot. Az 1956-os jeges árvízkor a kimentett állatállomány jóval nagyobb volt a hivatalosnál. És még mennyit nem tudtak kimenteni!... De ez még semmi, hivatalosan nem létező emberek is előkerültek! Hát ilyen volt a sziget (sokac nevén Vada). Évezredek óta mentsvára a népnek! Még egy adalék ehhez: a II. világháború után a kitelepítést több német család úgy kerülte el, hogy az eldugott szigeti tanyavilágban bújkált. Több sokac tanyában laktak akkor svábok. Az én családomnál is. Ezek többsége a vész elmúltával visszament a falujába. Nem voltak nemzetiségi ellentétek, csak szolidaritás, ellenállás a gyűlölt hatalommal szemben. Ezt a mai ember számára már fölfoghatatlan világot, az 56-os árvíz végérvényesen elmosta!

481. old.: „687. Pečvaradinski drom” – helyesen: Pečvaradinski drum.

„689. Veszeli surduk” – a sokacok ezt „Pavkov” Pávkovicsék szurdokának nevezték. Az említett családnak (távoli rokonaim) nagy birtoka volt itt.

„692. Város hídja…szerb név egy gazda Hurkás ragadványnevére utal” – Tévedés! A gazda sokac, a családneve pedig Pávkovics. Az én családom az! Mi vagyunk a „Hurkás”-ok! A családnak régen több földje is volt itt. Közvetlenül a híd mellett is. Mellette a Görög-hegyen most is van területe a család másik ágának. A híd másik oldalán a Jenyei-hegyen kezdődik a 689. sz. szurduk, amit a magyarok Veszeli-nek, a szerbek Marokann-nak, a sokacok Pávkovics-nak neveztek. A híd alatt a déli oldaon az árok medenceszerűen ki volt mélyítve. A szőlősgazdák innét vitték a vizet parasztkocsival. Hordókban, öntözéshez, permetezéshez, itatáshoz, tisztálkodáshoz. A 60-as években én is sokszor voltam itt anyai nagybátyámmal vízért, ahol sokszor több fogat is várakozott. Magyarok, svábok, sokacok vegyesen, és mindig békességben! Megbeszélve ügyes-bajos dolgaikat, megkóstolva egymás borát.

482. old.: „702. Szent kép…gazda ragadványnevéről: Domján(?)” – Nem Domján, hanem: „Dumo” vezetéknevén: Laklia.

„763. Göröghögy…katolikus magyarok birtokolták” – Téves! A mi családunknak is emberemlékezet óta volt itt szőlője, pedig katolikus sokacok vagyunk.

484. old.: „727. Bubreg tanya” – Sokac családi ragadványnevük „Mikloš” után „Miklošev salas” – nak hívták. Jelenlegi tulajdonosa (Müller) foglalkozása után: „Postás-tanya”-nak nevezik.

485. old.: „739. Öreg begovacsa…1970-ben 63, 1973-ban 16 fő lakott itt.” – Ezt a számot rossz helyre nyomtatták. Itt már nem laktak, hanem a város szélén. A legutolsó lakott tanya Szécsényi Lajosé volt (735-ös szám). Apám galambász társa, sokszor voltam ott vele. Ettől kijjebb már csak a szándóföldek.

„749. sportpálya” – itt a zsidótemető van. Ettől északra Schmidt-gödörben létesült lovas pálya, de az az út másik oldalán van.

486. old.: „755–765. körül volt egy eperfás legelő, ami nem lett feltüntetve a térképen. A sokacok: „čavčinjak”-nak nevezték. Édesapám a 40-es években még legeltetett itt.

„783. Pánity kútja…Gyukityev bunár” – ezen ragadványnévről elnevezett kút még egy volt. Túl a szigetben a mostani „TSZ központ” 1015 sz. közelében. Apai nagyapám Pávkovics György „Hurkás” 1903-ban itt, a kút mellett született. A régi 2-es kilométerkőnél (most 8-as).

492. old.: „831. Zubán tanya…a szh. változat ragadványnév” – Ez bizonyára igaz, mint minden családnév a világon így kezdte, de közben pár száz évvel ezelőtt vezetéknévvé vált. Régi sokac családnév Mohácson (Székelyszabarba költöztek).

494. old.: „861., 862. Bubrek” – helyesen: Bubreg.

„865. Pávkovics rámpa” – duplán az, mert ez a családnév tartozik mindkét ragadványnévhez. De nem voltak rokonok.

„868. Roskity tanya” – családnevük: Bárác.

„872. ötös gátőrház… gátőr mérő nevéről” – Tévedés! Menyhért volt a keresztneve, ami sokacul „Mero” és nem Mérő!

496. old.: „892. Netler tanya” – elsokacosodott sváb család. Utolsó sarja utód nélkül halt meg. Unokaöccse Bubreg István„Mariškan”a tanyát eladta.

„894. Felső-málé zátony” – elírás. „Mali”-nak írva: kis zátony a neve.

„895. Malugán rámpa” – családi ragadványnévből. Kolutac a vezetéknevük.

498. old.: „927. Kovács tanya” – Téves! A jelzett helyen áll a „Pita” tanya. Kovačič volt a vezetéknevük (apám unokatestére lakott itt).

„938. Kalkán-rámpa…ragadványnév, valószínűleg n. eredetű” – a családnak több ága is van, és mindegyiknek ez a ragadványneve. Egyik ősük szavajárásáról kapták, aki mindenre, aminek nem tudta a nevét, azt mondta: kulemanc.

499. old.: „946. Darázsiék” – téves. Daražac az igazi nevük (sokacok).

„947. Gyuricsin” tanya (hiv: Gyurica tanya) – téves. Az idetartozó vezetéknév a Bárác, mint ahogy a 901.-nél a feltételezés, hogy a: „Djurica” csak vezetéknév. A György becézése: Gyuri, Gyurka, Gyurika. Ebből vált vezetéknévvé. „A Gyuricsin” ragadványnév.

„948. Fehér tó, vagy Fertos” – Gurgyónak is nevezték. A Riha mellett futó országúttól kb. 400 m-re északra a természet egyik csodája volt. A síkságban egy kb. 150 m átmérőjű Dolina, völgyecske alján egy kb. fele akkora kis tó. Vizét alulról forrás táplálta, iható volt. Az árvíz előtt egy sokac tanya volt mellette. Talán a 949-es Rasztics? (Ez valószínűleg ragadványnév). Kamaszkoromban sokszor dolgoztam itt. A jó minőségű kaszálót nagyapám több éven át bérelte. De mindig figyelmeztettek, hogy csak a partjáról igyak! Mert a néphit szerint a víz alatt feneketlen mocsár van. A környéken mindenki ismerte a történetet, hogy pár évtizede, a tanyán őrizetlenül hagyott két befogott ló kocsistól a Gurgyóba ment. A mocsár elnyelte mindet. Utána csónakról hosszú rudakkal keresték, hogy legalább a kocsit megmentsék, de nem találták! Ettől ÉK-re pár száz m-re még két lapos volt, időszakos vízállással. Kisebbek és nem mélyek. Ligetes, vadvirágos rétek voltak. Ezeket a gyöngyszemeket a 70-es, 80-as években végigsöprő meliorációs őrület tüntette el örökre! Ma pár hektár érdektelen szántóföld van a helyükön…

„950. Riha” – téves! Az nem itt van, hanem ettől D-re a baracskai út másik oldalán.

„951. élesdi iskola” – az utolsó megmaradt tipikus szigeti tanya. Mesterséges dombon áll, de csak ez. Az állattartás épületei: istálló, ólak, karám, hombár már lejjebb, a földszinten vannak. Mindig délre néz. Ez volt valamikor a délszláv iskola. Jelenleg unokanővérem Pávkovics Mária lakik benne.

„952. Pávkovics tanya” – két ilyen nevű tanya is volt itt. Egyik nagyapám öccséé: Pávkovics István „hurkás”, a másik a „kukoj” családi ragadványnevűé.

„955. Jécs” – ez az igazi neve. a partján van nagyapám tanyája, itt nőttem föl. A helybeliek mindig így hívták hovatartozástól függetlenül. Ennek ellenére régebben egy térképrajzoló önkényesen „Écs”-nek írta. Azóta ezt másolják át sajnos tudatlanul. Jó lenne, ha visszakapná a rendes nevét!

„959. Paprét” – Az én időmben a nép már elkülönítve a Mohács–Nagybaracskai úttól (nemrég ezt ostoba módon „Szegedi útra” keresztelték át. Iszonyat! A népnyelv logikusan mindig is Baracskai útnak hívta. Hiszen oda vezet. Nem Szegedre!) délre fekvő területet mondta Paprétnek. Az attól északra levőt Papkertnek. Lásd az ettől É-ra, már a Dunafalvai határban levő legközelebbi erdő neve: papkerti erdő.

500. old.: „965. Élözsd…1930-ban 54 magyar, 93 német 40 horvát”-ez a statisztika totálisan téves! Az itt „horvát”-nak aposztrofált sokacok, és bunyevácok alkották a lakosság többségét! Délszláv iskola is működött itt. Vajon miért nem magyar vagy német?!

„970. szh. Bulityeva” – a vezetéknevük Bošnjak volt.

„977. Soper kocsma” – rendes nevük Schopper volt.

„979. (Mérn.:Simrák tanya)” – ragadványnévből. A rendes nevük: Filakovič.

501. old.: „1001. Fertos” – rossz helyen van jelölve. A 985. sz. nagy út K-i oldalán van a valóságban.

„1008. Tocsity tó” – a "Tošo" családi ragadványnév. Vezetéknevük: Bošnjak.

502. old.: „1027. Kersitz szállások” – helyesen: Kersity, sokacul: Kršić.

505. old.: „1107. Sárhát külső tanyák…köztük szlovák származásúak” – Ugyan kik lehettek azok? Mert én itt töltöttem boldog gyermekkoromat (Sárhát 7. sz.) 1973-ban 14 éves voltam, de egyetlen szlovákkal sem találkoztam. A környező tanyák: Martineš, Filakovič, Kovač, Janić, (2 db.) Pávkovič (3 db.) sokacok. Kulisić (2 db.) Matko, Kubatov, Vidović, Pančić bunyevácok. Horvát (2db.), Ferenci, Fábián, Balázs, Nagy, Mojzes magyarok. A szlovákosan hangzó Szurcsik nevűek pedig magyarnak vallották magukat. Az egyetlen ma is álló lakott tanya (nincs jelezve) Mojzes József (ragadványnév "Csitta") nagyapjától, Tarnai Páltól örökölte. Az 1121-és és az 1132-es közt a Rasztoka parton van. Ez ügyben beszéltem: Mojzes József 1947. Schopper György és neje Papp Katalin 1942. Ódor István 1941. Darabos Antal 1935. sárháti lakosokkal. Akik sok értékes adattal szolgáltak a sziget és Sárhát tekintetében. De itt élt szlovákokról soha nem hallottak. Egyöntetűen állították, hogy a népességszámban a magyarok után a sokacok és bunyevácok, majd a svábok következtek. Úgyhogy a máshol említett német többség itt is téves!

„1111. Kulisics tanya” – A jelzett helytől Ny-ra két ilyen tanya is volt. Egymás szomszédságában.

„1112. Pap tanya…ragadványnévből” – Pávkovics Mátyás nagyapám unokaöccse volt. Nagyon vallásos volt. Betéve tudta a bibliát. Papnak készült, de nem lehetett az. Tréfásan mindenki „Papúr”-nak hívta. húga és lánya is apácának állt.

„1113. Horvát tanya” – Nem a jelzett helyen állt. Hanem, a víz másik oldalán ettől D-re, a Jécs hajtűkanyarjában. Helyét jelzi pár tégladarab a 0606/16 hrsz-ú gyepen. (Az én tulajdonom.) Állt itt is tanya, de Nagy nevezetűek laktak benne. Ragadványnevük „Kura”.

„1118. Matko tanya” – a jelzett helytől K-re, közelebb a Jécshez ma is áll.

„1119. (Mérn.: Csözik tanya)” – helyesen: „Csőzik” ragadványnévből. Az igazi nevük Kovács volt.

505. old.: „1121. (Mérn :Pavkovics András)” – helyesen Pávkovics. A leggazdagabb sokac család tanyája volt. Ragadványnév: Katančić. A Bajcsy Zs. u. 68-ban laktak. Utódaik most Bátán élnek. A tanya a rasztoka azóta elbontott hídjának DK-i oldalán állt.

„1128. Luca hátja” – Nem itt van. Hanem ettől D-re a Kutason túl a Homorúdi határban. Dévéresi akácosnak is hívják.

506. old.: „1132. Pavkovics István” – helyesen: Pávkovics. Itt állt családunk ősi tanyája a Rasztoka melllett. A fent nevezett (nagyapám öccse) 1964-ben adta el. A TSZ lebontotta.

„1137. [K6/D: 1799. Fekete tó” – nagyapám tanyájától („Hurkás” tanya) 1953 előtt „Vuno” (Lukácsevics tanya) K-re a 70-es évekig még meg volt a maradványa: kisebb víznyomásos lapos. A meliorációval megszüntették. Jó fekete föld volt itt.

„1140. Fojda” – a jelzett helytől D-re a Kutas másik oldalán van! (Homorúdi határ) A kutas és a Dévéresi akácos erdő közti terület, a Rihától Bok-ig.

„1148. (Mérn. Zanity tanya)” – Téves! Janić tanyák voltak itt (2 db.)

„1150. (Mérn. Horvát tanya)” – helyesen: Horvát puszta. Tanyakomplexum állt itt. Az eredetileg bácskai születésű Horvát János Amerikából meggazdagodva visszatérve építtette földjei mellé. Ő Mohácsra Duna hidat is akart építeni saját vállalkozásban, de nem kapott rá engedélyt. Földjeiből 1946-tól nagyapám 22 KH felesföldet művelt ebből. Gyermeke nem volt. Halála után feleségét, annak szeretője ölte meg itt. Később államosítva lett és lebontották. Tégláiból építették föl a sárháti kultúrházat (és rossz nyelvek szerint a TSz-elnök és a párttitkár házát is).

„1156. (Mérn. Pavkovics tanya)” – Helyesen: Pávkovics. nagyapám bátyja Mátyás élt itt remeteéletet. Válása után családját a városban hagyva önmaga épített itt egy paticsfalú viskót a Rasztoka partján. Igazi „Matula bácsi” volt. Télen-nyáron mezítláb járt. Az ide 18 km-re lévő szőlőjébe is. Bakancsa fűzőjével összekötve a nyakában lógott, de soha föl nem húzta! Ezen kívül kevés földjét művelte és napszámba járt. Valóban a természetben és a természetből élt. Csíkász-pákász életmódot folytatott. Kortársai elmondása alapján vadászni, halászni nagyon tudott. Amire ráfogta a puskáját, az nem menekült. Már 18 évesen volt „feketén” fegyvere. Nemcsak a vad, hanem a csendőrök járását is kiválóan ismerte. Soha nem fogták meg! A Rihában szigonnyal fogta a halat. Télen föltörte a jeget, és a víz alatt is megfogta a halakat. Szemtanuk állították, hogy egyszerre hármat is. Mivel hogy csak két keze volt, a harmadikat a szájában hozta föl! A csapdázásnak is mestere volt. Természetesen mindezt engedély nélkül. De senki nem törődött vele. Az új rendszerben a csendőrség megszűnt. Rendőr meg nem járt az Isten háta mögötti tanyavilágban. Életében soha, akárcsak György öccse (apai nagyapám) beteg nem volt! Egyszer mégis megműtötték a gyomrával. a műtét után mivel hogy szomjas volt, kiment a kórházból és megivott egy liter bort. Visszatérve, a halálra vált orvos leteremtette. Erre megsértődött és hazament gyalog a tanyájába. Mások hetekig lábadoztak volna. Neki semmi baja sem lett! Rá kevés az a mondás, hogy vasból volt. Nem, a legkeményebb edzett acélból! Tán ma is élne, (miért ne, hisz még csak 122 éves lenne!) ha egy ködös estén a Baracskai úton el nem ütik. A tettes sosem lett meg. Rossz nyelvek szerint tudható, hogy ki volt a sofőr, aki szintén nem volt józan. A párttitkár? Vagy a TSZ elnök? (Ki másnak volt akkor még autója?!) Bocsásson meg az olvasó, ha több teret szenteltem ennek a résznek, de úgy hiszem, hogy egy ilyen rendkívüli ember, amilyen száz évente talán egy ha születik megérdemelte ezt.

511. old.: „1302. Jáger ház” – ma is áll. A rámpa másik oldalán van. Az 1303-as szám helyén. A ház, és a rámpa is „Horvát”-ként volt ismert, az ezelőtti erdész nevéről. Repity csak ő utána költözött ide.

512. old.: „K8/1: Banderova bara” – sokac ragadványnévből, Kollár volt a vezetéknevük.

„K8/1: Dekasa erdő” – ragadványnévből. „Degaša-Degašin” Lipoženčıč volt a vezetéknevük. A 70-es évekbeli kihalásukig a Táncsics Mihály u. 63-ban laktak.

513. old.: „K12: Pantyáta szalas” – Sokacul: Panćata salaš. Az idetartozó ragadványnév a „Rotkva”. Apai dédnagyanyám családjáé volt. Ők is a 414. old. említett „visszavonuló sokacok” voltak. Az összeírás bojkottálása miatt veszítették el tanyájukat, földjüket. Kihalásukig a Budai Nagy Antal u. 6.ban laktak.

519. old. „Somogybárác Lukács” – helyesen: Somogyvárác Lukács.

Összegzés

A mű sajnos túl későn került hozzám. Az 1983-as kiadás óta sajnos a témáról sokat tudó idős emberek meghaltak már. Köztük körösztapám Kalenics János, aki a helyi dolgokban egy „élő történelemkönyv” volt. Részint tőlük, részint saját megélt tapasztalataimból tudom ezeket a tényeket, amiket leírtam. Életem két meghatározó közege: Mohács a szigettel, és a sokacság volt és van. A helyesbítések és kiegészítések döntő többsége is erre irányul. A szerző és két segítője nem volt sem szigeti sem sokac. Így hát nem is értettek ezekhez a témákhoz. Az adatközlők között már voltak ilyenek. De valahogy mégis rosszul lettek lejegyezve adatok. A mű kiadása előtt megfelelő lektorálással ki lehetett volna ezeket javítani. Értem ezalatt, ha un. társadalmi vitára bocsátják, vagy legalább az adatközlőknek odaadják a kész anyagot. Így a hibák 99 %-a kiküszöbölhető lett volna. És sok itt nem szereplő értékes adatot lehetett volna még begyűjteni. Lassan én leszek az utolsó, aki még ismerettel bírok ezekről a dolgokról. a nálam fiatalabbak már nagyon keveset tudnak a témáról. Ezért döntöttem úgy leírom az utókor számára.

Mohács, 2022. március 28-án 63. születésnapomon Pávkovics István „Hurkás”

Utóirat

Miután kinyomtattam ezt az írást, elvittem a Levéltárba, mivel az ő nevük alatt jelent meg az eredeti könyv. Gondoltam, elteszik Hoffmann Ottó írása mellé, hogy ha később valaki érdeklődik, kutatni szeretné a témát, hitelesen tájékozódhasson. Csalódottan tapasztaltam, hogy nem érdekli őket. Ezt azóta sem értem! Nem remélt pozitív hozadéka lett viszont az ottlétemnek. Keresve az illetékest, egy idősebb hölggyel ismerkedtem meg, aki azon kívül, hogy elmondta, hol találom az illetékest, pontos magyarázattal szolgált a hibák keletkezését illetően.

40 évvel ezelőtt, pályakezdőként is már itt dolgozott. Ismerte a szerzőt és a körülményeket is. Elmondta, hogy Hoffmann Ottó nyelvész professzor a tanítványait küldte ki nyári gyakorlat címén a terepre adatokat gyűjteni. El lehet képzelni, hogy egy nem mohácsi, hanem esetleg soproni, budapesti vagy nyíregyházi hallgató hogy dolgozott egy számára ismeretlen földrajzi, tájnyelvi vagy a sokacoknál idegen nyelvi környezetben.

Egy erősebb fiktív példával érzékeltetem: tegyük föl, hogy a paraszt bácsi saját tájnyelvén azt mondta: „Jézuska”. A tanuló lejegyezte: „géppuska”, mert ő ezt így értette! A két hasonló hangzású szó nagyon-nagyon mást jelent!

Egy konkrét példa a könyv 496. oldaláról a „894. Felső-málé zátony” kapcsán: életem egyik meghatározó élménye volt, amikor pár éve dr. Andrásfalvy Bertalan professzor úr, volt kulturális miniszter vendége lehettem hosszúhetényi házában egy barátommal együtt. Élvezet volt hallgatni a nagy tudású, okos ember lebilincselő előadását. Beszélgetésünk alatt több minden szóba került, az ártéri gazdálkodástól Trianonon át a kurtán-furcsán egy telefonhíváson történt leváltásáig. Számomra dedikált, ajándékba kapott műveit kincsként őrzöm. Fölajánlotta, hogy tegeződjünk. Ezt a túl nagy megtiszteltetést természetesen nem fogadhattuk el, ő pedig a miniszter úr-megszólítást hárította el. Így hát közös megegyezéssel maradtunk a tanár úrnál és a csendőrpertunál. A több órás vendégség alatt szerencsére nagyrészt ő beszélt. Ittam szavait. Viszont nem hallgattam el, hogy néha a legnagyobbak is hibáznak. Ő is. Meglepődéssel vegyes kíváncsisággal kérdezte, hogy miben. A Málé-zátony elnevezésre adott téves magyarázatára hívtam fel a figyelmét, amit Hoffmann Ottó tőle vett át. Ő ugyanis a máléfával (sárga rekettye, kosárfonófűz) hozta kapcsolatba a földrajzi nevet. Ez azonban téves, elírásból keletkezett. A zátony eredeti neve Sokac zátony volt. A szerb megszállás után Szabadság zátonyra nevezték át. Később a "fehér lovas tengerész" szolgalelkű hívei, Horthy zátonyként emlegették, de ez soha nem lett hivatalos. Jelenleg is Szabadság zátony a neve. Viszont ez két zátonyból, egy fölső kisebb és egy alsó nagyobb részből keletkezett. Amikor még a sokacok birtoka volt, a saját nyelvükön nevezték el. A nagy sokacul: veliki; a kis: mali. Utóbbit torzították el Málé-ra, majd Málés-ra.

A helytörténetben alapvető a helyi nyelv, nyelvek ismerete. Így kerülhetők el az ilyen anomáliák, tévedések.

Egy tanulságos eset a „948. Fehér tó, vagy Fertos” kapcsán: a hozzá írt kommentárt így fejeztem be: a „80-as években végigsöprő meliorációs őrület tüntette el örökre! Ma pár hektár érdektelen szántóföld van a helyükön.” Jó negyven évvel ezelőtt ennek a sok ezer éves természeti kincsnek a megsemmisítése akkori értéken vagy másfél millió forintba került. Máshol, ha egy kicsit vizenyős volt néha a talaj, ott alagcsöveztek. Réteket, gyepeket, erdős részeket és sok munkával, drága pénzen telepített gyümölcsösöket irtottak ki a „terméketlen termővé tevése” ürügyén. Árkokat ástak mindenhova, ha volt víz ott, ha nem. Minden élet forrása, a vizes környezet volt a fő ellenség, ami ellen bevetették a tudomány és a technika arzenálját. Mindezt akkor is állami támogatásból, az adófizetők pénzéből finanszírozva. Ma a Duna két ága közti Mohácsi-szigetet a szárazság sújtja. A Riha-tó két része közül a nagyobbikban vészesen lecsökkent a vízszint. A kisebbik teljesen kiszáradt. Az egykori vadvízország hal-, vad-, madáreldorádó halovány árnyéka maradt. Az utolsó előtti pillanatban észhez térve most elkezdték föltölteni a Dunából szivattyúzott vízzel. Az egykori Gurgyó környékén 2026-ban víztározót ástak, a Dunából sok kilométer földbe süllyesztett csővezetéken át töltik föl vízzel, hogy öntözzék az elsivatagosodó termőföldeket másfél milliárd forintért. Ez ezerszerese az egykori tönkretételi költségnek!

Mivel fejezzem be a gondolatmenetemet? Azzal, hogy „no comment”, vagy azzal, hogy „Emberek! Mikor jön meg végre az eszünk?!”

Mohács, 2026. május

Térképmellékletek: Mohács