Honlap címe
Hibajegyzék
Ferkov Jakab: Sokacok–šokci. [... ford. Csókáné Prakatur Mária]. Mohács : Mohács Város Önkormányzata, 2019.
könyvéhez.
Magyar oldalak
6. oldal
33. sor: „Zádrugág” – Zádrugák!
41. sor: és a másik oldalon ugyanez a 40. sorban „a horvát anyanemzethez tartozó sokacok” …? HM…? (nem nyelvtani hiba!) Az utolsó előtti sor: „ebben a folyamatban Szlavónia töltötte be az olvasztótégely szerepét”: a mi esetünkben ez maga Mohács volt! Itt olvadt össze a sok száz éve itt élő szláv őslakosság, a Boszniából betelepültekkel és az itt maradt török népesség! (Nem hiba, megjegyzés.)
10. oldal
1. sor: „Testök többi részét azután egyetlen szoknya takarja” (valószínűleg kender áztatókat látott, hisz akkor még a régies hosszú szoknya volt az általános divat – nem hiba, csak megjegyzés.)
41. sor: „Burundzsuk: díszes hajtű”: Tévedés! A burundžuk jelentése: Fátyol! (Amit egyébként díszes tűvel rögzítettek)
11. oldal
13. sor: „Bár néhány szót” …………. Az utóbbi talpat jelent. Ez a mondat kimaradt a fordításból.
35. sor: „1526 előtt Mohács lakossága kizárólag magyarokból állt.” – Tévedés! De sajnos nem csak az: a magyar soviniszta politika által hosszú – hosszú ideje hangoztatott hazugság!!! Itt régebben is éltek sokacok, ha nem is így nevezték őket! Már 896 előtt is! A 17. század végi betelepülések, a szláv származású, és anyanyelvű ferencesek vezetésével nem véletlenül ezekre a területekre történtek! A saját nemzettársaikhoz csatlakoztak!!! Ezt a tényt a mindmáig meglévő hegemónista nagymagyarkodú politika agyonhallgatja, és elhazudja! Hogy ez ennek a könyvnek a lapjain megjelenik: szomorú, és szégyenletes!!!
12. oldal
28. sor: „Korábban a sokac elnevezés volt ismert” – jobb is lenne, ha ebben maradnánk, mert a sokác magyaros akcentussal kiejtve szörnyen hangzik!
14. oldal
A kép aláírása: „Mohácsi sokac család” – Ez, főleg a férfi népviselet (a végén körbehímzett borjúszájú ing, alul körbehímzett gatya és főleg a nyakkendő [!]) miatt kétséges. A mellény szabása egyértelműen dályoki! A mesterkélt környezet sem egy mohácsi sokac paraszt udvara. A dokumentumok szerint a kép 1896-ban Zelesny Károly által Mohácson készült. A stílusjegyek azonban (oszlop, kút, kerítés, vágott kőlapokból álló burkolt udvar, szerszámok, használati eszközök teljes hiánya, a „manökenek” ruházata) ezt kétségessé teszik.
A táblázatban és a hozzá tartozó szövegben: „…az 1910-ben jelzett szám már csak töredéke” – valószínűleg pontos adat a 139. Csak ennyien érezték magukat „horvát”-nak! A nép döntő többsége nem!!! Az én 1932-ben született apám elmondása szerint az iskolában találkozott először evvel, a család és a nép körében ismeretlen, ránk aggatott kifejezéssel. (Nem hiba, észrevétel.)
17. oldal
7. sor: „A többiek 1–7 kapa…. Nem volt szőlője” – ez a mondatrész a horvát fordításból kimaradt.
20. oldal
Táblázat a lap alján: ezek az adatok csak az egész Margitta szigetre lehetnek igazak. A mohácsi részben a sokacok aránya százalékosan nagyobb volt! Érdekes, hogy a szerbeket nem is említi. Talán „magyarnak” statisztikázták őket?! És az élesdi, sárháti bunyevácok?!
A Vidović, Matko, Kulišić, Kubatov, Matac, Mamužić, stb. nevűek? őket talán „német”-nek statisztikázták?!
22. oldal
14. sor: „Délebbre haladva Paprét, Sárhát”: az utóbbi keletre van!
16. sor: „Élesd, Riha és Homorúd… német többségű” – ez Élesdre nem igaz, Riha több, mint 90%-ban sváb volt, Homorúd pedig magyar többségű volt. Az Erdősi-Lehmann féle statisztika csal! Ide illik Winston Churchill mondása a „statisztikázás”-ról.
23. oldal
Alul a képen a ládán a szöveg: „Marfit-sziget” – helyesen: „Margitta sziget”. Igen, hát ennyire tudtak magyarul! A mindennapi életben sokacul beszéltek. Így is nevezték el az egyetlen szigetüket: Vada!!! (A horvát „otok” ’sziget’ szót nem is ismerték! Nem volt rá szükségük, a többi hasonló kisebb földrajzi formáció ugyanis ’zátony’ „prud”) volt.
28. oldal
31. sor: „Kelet- nyugat irányban”. Ez valójában a : Korsós utca, Síp utca, Felső-dunasor, Felszabadulás utca, Kossuth-Lajos utca, Ady Endre utca, Kórház utca, II. Lajos utca, Dózsa György utca, Kazinczy utca, Bérkocsi utcák által körülhatárolt terület. Sokac utcák voltak még a Tompa Mihály-, az Árok-, és a Fűzfa utca. Az utóbbi kettő sokac neve „Venecija”.
31. oldal
15. sor: „festett komáromi ládák”: sötétbarnák. Sokac nevük: Šenkus (észrevétel).
37. oldal
A szöveg 16–17. sorában: „illetve a mohácsi sokacság” ez a mondatrész a horvát oldalon hiányzik.
38. oldal
16. sor: „Elsőnek a pendelyt húzták fel”. A horvát fordításban a ’pendely’ „skuta” először nem szerepel. A sorrend fordítva van.
40. oldal
7. sor: „pedik” – pedig
35. sor: „Ez utóbbi igen vékony és ezért nagyon átlátszó fehér anyag volt.” – Ez a mondat nem lett lefordítva.
42. oldal
19. sor: „A legújabbak már egyszerűbbek és teljes egészében gyári termékek voltak.” – Ez a mondat nem lett lefordítva.
43. oldal
8. sor: „fekete, zöld vagy barna” – Zöld színű nem volt! Az magyar viselet!
45. oldal
A kép aláírása: „A Mohácsi Sokac Olvasókör megalapítói” – Óriási amatőr hiba!!! A Mohácsi Sokac Olvasókör 1905-ben alakult. Megalapítóiról nem maradt fönt fénykép! A kép az 1942-es zászlószentelés után a kör vezetőségének és választmányának egy részét ábrázolja! Legfölső sor balról jobbra: Antun Lovak (Kuglo), Ilija Đurok, Matija Đurok, Marko Kalkan (Kulemanc), Ivo Bubreg (Mariškan), Tímár József (Városgazda), Matija Kalenić, Ivo Kesić, Antun Kršić. Felülről a második sor: ismeretlen (?), ismeretlen (?), Ivo Sajčan, Stipo Lovak (Kuglo), Đuro Sajčan, Đuro Jaksić (Matuca), ismeretlen (?), Antun Čelinac (Tentoš), Matija Kunovski (Andraš). Harmadik sor: Trajer Ferenc, Ivo Kalkan (Kulemanc), Pero Čelinac (Potrbić), Luka Budžaklia, Bakó János (Kovácsmester), Antun Vidak (Matok), Antun Janić, Ivo Janić, Matija Vidak, Ivo Pavkovič (Kaplar), Đuro Šarkić. Ülnek: Pero Kovačić (Trćo), Ivo Kršić (Krečar), Ivo Pavkovič (Hurkaš), Matija Pavkovič (Kaplar), Szőnyi Alajos (Polgármester), Petrovics Károly (Köri elnök), Fila Pavkovič (Katančić), Luka Bablić (Marazac), Ivo Cernič, ismeretlen (?). Alul törökülésben: Matija Tompić, Đuro Lukačević (Vuno), Andrija Pavkovič (Katančić), Matija Bubreg (Baloško).
47. oldal
16. sor: „elnöknek Jágics Józsefet” – ez nem szerepel a horvát fordításban, ami ráadásul az alelnököt, Réderer Károlyt teszi meg elnöknek.
40. sor: „Horvátul mondták el”: Hm, honnan tudtak volna ezek az öreg sokacok „horvátul”?! És a hallgatóságuk?!
59. oldal
16. sor: „Opera – ének tanszakának növendéke lett”. Innét hiányzik a magyar szövegből: „A tanszak 26 növendékéből csak hárman kaptak operaénekesi diplomát. Köztük…”
61. oldal
30. sor: „A sokacok az I. (Szent) István királynak szentelt”: ez bizonyára így van, habár a közelmúltban egy Mohácsról és az egyházi életből remléhetőleg végleg elkerült tolvaj „pap” „Szent Mihály templom”-nak titulálta. A mohácsi sokacság tudatában a múltban, és az idősebbek tudatában a jelenben is „ Szent Antal templom”-ként szerepel. (Nem hiba, csak tény.)
62. oldal
44. sor: „1/4 3 órakor” – ez a horvát fordításban 145-nek van írva.
66. oldal
14. sor: „Alkotója…s a kóruson” – horvát fordításban: „ha valaki” – a két dolog nem ugyanazt jelenti.
72. oldal
Képaláírás: „Menyasszony és vőlegény” – a menyasszony: Marica Beregi, a vőlegény: Luka Kalkan. 1938-ban készült a kép. (Csak megjegyzés.)
20. sor: „Gájdós azaz dudás”. Az utóbbi szót horvátban un. „lefordítani” értelmetlen, mert az első szót jelenti.
76. oldal
Képaláírás: „Bárácz György” – óriási nagy tévedés! A képen Ivo Jančić látható, aki az előző oldalon is szerepel!
78. oldal
8. sor: „Pávkovics Sztipo „Páták” is.”Jé, véletlenül felbukkant egy családi csúfnév (finomkodóan „ragadványnév”) is a mohácsi sokacokról szóló könyvben?!. „Mohácsán Antal” – Ivankov-ként volt ismert.
12. sor: „mohácsi sokac korsósok” – ez az etnikai besorolás minimum kétséges. Az un. „igazi mohácsi sokacok” nem tartották maguk közül valónak őket. Külön „kasztot” képeztek un. „koršovári”- ezért is volt külön zenekaruk. Az asszonyaik is más fajta népviseletben jártak. A családneveik is és a keresztnevek is részben mások voltak. Valószínűleg idetelepült horvátok voltak.
14. sor: „Pávkovics Sztipo (István) „Páták” – miért kellett az egyébként már másodszor helytelenül rövid i-vel és o-val írt keresztnevet zárójelben magyarul is odaírni? A családi csúfnév viszont helyesen hosszú á-val van írva.
16. sor: Bárácz István „Stipa”- itt viszont az idézőjelbe tett keresztnév után hiányzik a vezetéknév.
20. sor: „Szajcsán József „Joka”, Cselinácz Illés „Ilijá””… és a többi névnél ugyanaz a hiba. Vagy csak nem azt gondolja a témában úgylátszik járatlan szerző, hogy az idézőjeles keresztnevek lennének a sokacság körében általános családi ragadványneveik?! Mert azok személyenként a következők: Joka Sajčan, „Andraš” Ilija Čeninac „Potrbić”, Stipa Barac „Roškić”, Đuro Barac „Roškić”, Luka Dobsai „Flundro”.
79. oldal
A kép bal oldalán fehér ingben: Luka Dobsai „Flundro” (bráccsal), mellette: Stipa Pavkovič „Patak” (hegedüvel).
80. oldal
A képen balról jobbra: Joka, Szájcsán „Jokica” (prímtambura), Ilija Cselinácz „Potrbity” (bőgő), Stipa Bárácz „Roskity” (terctambura), Luka Dobszai „Flundro” (brács), Gyuro Bárácz „Roskity” (baszprím).
13. sor: A felsoroltak nem „tamburaiskolák”, hanem tamburazenekarok!
82. oldal
13. sor: „a macedón – bulgár kutyer-ek”. A felsorolásból kimaradt a szlovén „korant”-ok Ptuj-ból.
28. sor: „Régebben a hétfő és kedd volt”. Milyen régebben?! Mert minálunk az utóbbi tizenvalahány év „szekós –Vikár Csabis” Coca-cola „busójárását” leszámítva emberemlékezet óta csak, és kizárólag vasárnap és kedden öltöztek be a felnőtt férfiak busónak. Csütörtök pedig a gyerekfarsang (male poklade). Az alább leírt népszokást tehát csak vasárnap és kedden gyakorolták, hétfőn nem!!! Az ugyanis az eredeti néphagyományban szünnap volt! Akárcsak a péntek és a szombat!
84. oldal
6. sor: „a farsang utolsó három napján”. Melyik utolsó?! Mikor valójában itt összesen 3 napos!
17. sor: „a busójárás eredetéről mohácsi sokacok közt él egy legenda”: szemen szedett hazugság! Nekünk ilyen legendánk soha nem volt. Ezt a hülyeséget az 1800-as években egy nem sokac dzsentri újságíró találta ki! Amint az gyermekkoromban az öregek, akik még emlékeztek szüleik elmondásából erre, felháborodva tiltakoztak, ahányszor naiv hozzá nem értők (nem sokacok) ezt nekünk tulajdonították. Íme egy szomorú példa arra a sajnálatos dologra, amit a közmondás tart: „a sokszor elmondott hazugság végül igazsággá válik.”
85. oldal
4. sor: „a sokacok a kérdéses időszakban még Boszniában éltek”. Később: „az oszmán uralom megszűnése után költöztek Mohácsra.” Ez a hazugságpanel már a könyv elején is megjelent. Ezzel szemben az igazság: A sokacok Mohács őslakossága!!! Egy részük már a török előtt is itt élt!!! Például az én családom is!!! Erről bizonyítékok is vannak!!! Ezt hallgatják agyon, és hazudják el évszázadok óta! Sajnálatos, hogy a szerző akarva vagy akaratlanul ennek a szégyenletes politikának a szolgálatába szegődött!!!
19. sor: „az 1960-as években”… itt egy indokolatlanul hosszú felsorolás van a különböző horvátországi farsangi szokásokról. Pedig ennek a sok-sok hiányt bepótolni hivatott könyvnek nem erről kellene szólnia! Hanem a mohácsi sokacságról! Érthető, hogy a szerző „szakmázik”, hiszen ez érdekli. Kár, hogy a mohácsi sokacság 40 éves idetelepülése után sem. Ez sajnos meglátszik ezen a könyvön! De akkor miért írt könyvet erről a témáról?! A pénz miatt? Vagy hiúságból? Vagy mert sokac származásúként egy Mohács melletti faluból idetelepülve elhitette magával, és másokkal, hogy eleget tud róla? Mint látható, sajnos ez nem így van! Például a nyelvről másfél lexikon ízű mondat jutott a 10. oldalon! Pedig, ahogy a költő mondja: „nyelvében él a nemzet”. A könyv két idegen nyelven íródott: magyarul és horvátul. Sem az előbbi, sem az utóbbi (purgerski tudjimanski književni) nem azt anyanyelvünk! Egy a szépséges „Ikavica”-n felnevelődött sokac ki sem tudja mondani az „ijekavica”-t nyelvtörés nélkül! A hasonló nyelvjárást beszélő bunyevácok a mi legközelebbi rokonaink! Ennek kitárgyalására sem jutott hely ebben a műben. A történelem folyamán oly sok névvel illettek minket. Voltunk: illírek, tótok, rácok, szerbek, jugók, most éppen „horvátok” vagyunk. Tán ez utóbbi rafinált politikai igazolására szolgál ez az unalmasan terjengős bizonyítási eljárás több, mint két oldalon keresztül? A máshol levő farsangi szokásokról. Akkor már megírhatta volna, hogy nagyon hasonló farsangi szokások vannak Németországban, és Ausztriában is! Hátha germánok leszünk holnapután?! Sajnos nem jutott karakter arra a legfontosabb dologra sem, ha már Mohácsról van szó, hogy a név sokac eredetű!!! Ami fennmaradt a nép ajkán, és tudatában generációkon át! Mert a város csak magyarul, szerbül, horvátul, németül és egyéb idegen nyelveken: Mohács.
A sokac őslakosság nyelvén: Muvač! jelentése: legyes, legyekkel ellepett terület. Ha valaki meg akar győződni erről, menjen ki nyáron a városon kívülre a határba vagy a Dunára. És majd meglátja, hogy a szúnyogokon kívül mennyi légy és bögöly lepi el! És még mennyi mindenről kellett volna írni! Pl. a városi és a falusi sokacok kapcsolatai stb….
A képeket kivéve, mert azok hitelesek, ez a téma sokkal többet érdemelt volna ennél az összekapkodott fércmunkánál! A könyv kivitele és esztétikája egyébként hibátlan, első osztályú. A hibák nagy része onnan származik, hogy a szerző egy személyben „íróként” jegyzi a könyvet. Pedig ezt szerkesztőként vagy maximum társszerzőként (nem behódolva semmilyen politikai érdeknek) kéne megtennie! És hogy ki lehetne a szerzőpáros másik fele? Az egyetlen hiteles forrás, és adatközlő, és egyben lektor: a mohácsi sokacság kollektív emlékezete!!! Úgy tudom, hogy a szerzőhöz érkeztek építő jellegű kritikák a szöveg hibáit illetően. De ezeket nem vette figyelembe. Így sajnos ez a gyönyörű kivitelű könyv hiába nagyobbrészt jó, és csak kis részben rossz, az a kisebb rész selejt lerontja az egész értékét! Pedig ennek a végveszélybe került lassan eltűnő népcsoportnak: a mohácsi sokacságnak, (az én népemnek!!!) nagy szüksége volna egy hiteles kordokumentumra! Ezt ez a túl későn kontrollálatlanul suttyomban elkészült mű, az említett alapvető hibáival sajnos nem tudja betölteni. Nagy szükség volna egy a hibákat kijavított másik kiadásra! Ezt pedig, egy-két az utókornak okulásul megtartott kontroll példány kivételével be kellene zúzni! Lesz erre lehetőség? De jó lenne!
Muvač, 2019. 12. 10. Stipa Pavkovič „Hurkaš”
Ui.: a nyelvtani hibákért elnézést kérek, az igazmondásért nem!
Az utóirat utáni utóirat
Miután a könyvet elolvastam, megírtam ezt a hibajegyzéket, átadtam egy-egy példányt a szerzőnek és a fordítónak is, megegyezve velük, hogy ha elolvasták, egy hét múlva visszajövök és megbeszéljük a leírtakat. Találkozásunkkor mindkettőjüknél ugyanazt tapasztaltam: fölhúzták az orrukat! Hát a közmondás szerint is az igazság fáj a legjobban! A könyv megvitatásából nem lett semmi. Az egyik, a neve elé „dörö”-t biggyesztő azt mondta, hogy nem tudja, mikor fogja ezt nekem megbocsátani; a másik „dörös” pedig azt mondta, hogy nekem kisebbségi komplexusom van. Sejtem, hogy mit jelent ez, habár nem néztem meg a szakirodalomban. Ha ez a betegség avval jár, hogy a páciens ragaszkodik az igazsághoz, gyűlöli a hazugságot, ismeri, tiszteli és szereti elődei történelmét, nyelvét, kultúráját, szokásait, viseletét, akkor a kórisme helytálló, büszkén vállalom ezt a megbélyegzést! A nevezettekkel az elmúlt hat évben többször találkoztam, beszélő viszonyban vagyunk. Tőlük és független forrásból is tudom, hogy relatíve kevés idő állt a rendelkezésükre a könyv elkészítéséhez. A mai idők (főleg erkölcsi) rákfenéje, az ún.: „pályázati biznisz” keretében valósult meg. Ez, mint azt tudjuk, sajnos úgy működik, hogy a bürokraták a pénz nagy részét leszedik, az idő nagy részét eltökörészik, és utána „tessék, ennyiből, ennyi idő alatt csináljátok meg!” A könyv 5. oldalán olvashatók a pályázattal kapcsolatos technikai adatok, valamint hogy mennyi euró volt a támogatás, amit a sokacokra hivatkozva kaptak az EU-tól. A čepiniek úgy tudom, értelmesen használták föl a pénz nagy részét (pl. sportcsarnokot építettek). És Mohácson? Először is ez a „tecsós” almához hasonlítható könyv, ami kívül hibátlan, belül pedig a vegyszeres kényszerérlelés miatt pudvás gócok keletkeztek. Másodikként az ún.: „Sokac ház”. Erre is illik a tecsós alma-hasonlat, de inkább az állatorvosok beteg lova-szindróma. Ez a másik „nesze semmi, fogd meg jól”. Mikor meghallottuk a hírt a tervről, keserédes lett a szánk íze. Sokac ház? Hisz az már van nekünk! Most is itt vagyunk a Sokac körben a közgyűlésünkön. Ez a mi házunk, amit nagyapáink építettek ún. társadalmi munkában, bőven megelőzve e találmányukkal a komcsikat, akiknél ez politikai divattá vált. Ez az a ház, amit építeni-szépíteni lehetne az új árának töredékéből. A fennmaradó háromnegyedből pár garas elköltésével – ha már a „sokac kultúrát és gyökereit bemutató alkotás”-t őszintén szeretnének, akkor renováltassák az ún. „Busóudvarban” található kiállítást. Ez az intézmény, melynek falán hivalkodóan, de meg nem érdemelten a „Múzeum” fölirat virít, a nevében szereplő tartalomnak sem felel meg. A mi népi kultúránk pedig elferdítve, meghamisítva, lealacsonyítva van megjelenítve benne.