Honlap címe

 

PÁVKOVICS István

A három zászlótartó

 

A mohácsi Széchenyi téren álló szoborcsoport Martinelli Jenő[1] alkotása. A szoborcsoport felállításának történetét Tegzes Ferenc tanulmánya alapján röviden így foglaljuk össze: „A Magyar Nemzeti Szövetség mohácsi köre választmányi ülést tartott 1931. február 25-én. (…) A javaslat szerint három zászlótartót kellene felállítani a városháza előtt. Középre az ország zászlaját, kétoldalt a város és a vármegye zászlaját tartókat. (…) A nemzeti lobogót tartó gombján a magyar címer, a városén Mohács címere, a vármegyéjén Baranya címere legyen elhelyezve. (…) Mohács város képviselőtestülete 1931. június 23-i ülésén (…) engedélyezték a városháza előtti gyepszőnyegen a három emlékzászlótartó felállítását. (…) Az alapkőletétel ünnepélye 1931. augusztus 26. (…) Felolvasták az alapító okiratokat, és a „Himnusz” hangjai mellett elhelyezték ezeket, a Pécs városa, valamint a települések által küldött földekkel együtt, beleértve az elszakított területekét is. (…) Az emlékmű-zászlótartón tovább folytak a munkák, szinte a következő évi teljes felavatás időpontjáig. A hetente megjelenő helyi sajtó még 1932. augusztus 28-án, vasárnapi hírében azt közölte, miszerint Martinelli Jenő személyesen jelent meg a márványtáblák elhelyezési munkálatainak ellenőrzésén. (…) 1932. augusztus 28-án, vasárnap eljött Mohács nagy napja. Felkerültek a lobogók az őket megillető helyükre.”[2]

A három zászlótartó szobor eredetileg „emlékező”-nek készült, de „emlékeztető” lett belőle. Tegzes így magyarázza a kettő közötti különbséget:

„Emlékező lobogótartónak nevezhetjük azt az emlékmű jellegű talapzatot, amelyet egy adott esemény megtörténtének, többnyire kerek évfordulójára emeltek, árbocrúddal ellátva. Ilyenre általában csak az esemény évfordulós napján húzzák fel a lobogót, a megemlékező ünnepség alkalmával, majd azt követően levonják. Ilyen jellegű volt a mohácsi Széchenyi téren emelt, a szerb megszállás alóli felszabadulás 10. évfordulójára emelt három emlékező lobogótartó, és a török alóli felszabadulás 250. évfordulójára emelt lobogótartó. Azonban a felavatásukat követően többet nem használták megemlékezésekre.

Emlékeztető lobogótartóknak nevezhetjük azokat az emlékmű jellegű, árbocrúddal ellátott talapzatokat, amelyek egy adott esemény megtörténtére emlékeztetnek, de a lobogót nemcsak az esemény napján történő ünnepségen vonják fel, hanem egész évben az árbocrúdon lengve emlékeztetnek mindenkit az adott eseményre, akik akár naponta arra járnak, vagy csak alkalomszerűen visz az útjuk a lobogótartó előtt. Hazánkban ilyen emlékeztető „Országzászló” lobogótartót először a fővárosban emeltek 1928. augusztus 20-án,1 majd ezt követő években a települések is emeltek országzászlókat az igazságtalan trianoni békeszerződésre emlékeztetve mindenkit.

Ezt a funkciót töltötte be Mohácson a szerb megszállás alóli felszabadulás emlékére felavatott középső zászlótartón lengő országzászló is (…), mely hazánk első vidéki országzászlója volt. ”[3]

„Martinelli Jenő 1932-ben a város főterén felállított szobra a nemzetiségi összefogást szimbolizálta. A három nemzetiséget jelképező nőalak magyar, német és sokac viselete visszatükrözi a két világháború közti Mohács hivatalos várospolitikáját, propagandisztikusan ábrázolva a nemzetiségi jóviszonyt.

Sem versengés, sem gyűlölködés nem volt, inkább közömbösség egymás iránt. A várost az etnikai elkülönülés és a saját közösségen belüli élet jellemezte. Ettől az időszaktól jegyeznek fel magyar–sokac vegyesházasságokat, és elkezdődött a városias polgárosodó „úri” réteg elkülönülése a paraszti életformát élőktől, ami inkább eredményezett ellentéteket, mint az eltérő nemzetiség. Az etnikai tömbökben való továbbélés még hosszú ideig őrizte a nemzetiségi kultúra zártságát is.”[4]

A szobor talpazatán a márványtáblákon szereplő három nyelven közzétett idézet a nemzetiségek egyenrangúságának szép megfogalmazása. Ezt tévesen tulajdonították Lessingnek, mint arra V. Horváth Károly hívta fel a figyelmet. Ez a néhány sor ugyanis részlet egy eredetileg magyarul íródott költeményből, melynek szerzője Brassai Sámuel, s amelynek címe: Lessing. Alcíme pedig: 1778. augusztus hó 10—11. éjjelén, midőn eltökélte magát a Nathan kidolgozására.[5]

A Mohács és Vidéke hetilap 1990. január 13. számában felhívást tett közzé a szoboregyüttes egykori modelljeinek vagy hozzátartozóinak felkutatására. Ez akkor csak a „német lány” esetében járt eredménnyel.

 

A sváb lány: Maria Terezia Schrempf

 

Kolbach Ferenc, a mohácsi német önkormányzat akkori vezetője egy nagynyárádi asszonytól hallott egy történetet, lejegyezte, és a Mohács és Vidéke 1990. március 10-i számában közzétette. Ennek szerkesztett változata a német nemzetiségi tanösvény negyedik állomásának hirdetőtábláján olvasható: „A 17 éves Schrempf Terézia az 1930-as évek elején elkísérte apját Nagynyárádról egy mohácsi ünnepségre. A város főterére tervezett Martinelli Jenő szoborhoz nemzetiségi modellt kereső szemei felfigyeltek a fiatal leányra gyönyörű német népviseletben. Így lett Terézia a 3 nőalak német nemzetiségű modellje. Schrempf Terézia (1913–1975) családja vitézi címet kapott, és az ezzel járó föld mellé magyar nevet is adtak, ahogy az elvárt volt akkoriban: így lett a Schrempf családból Sikrai. Terézia parasztasszony lett, végezte dolgát, egyedül nevelte gyermekét, mialatt férje végigharcolta a világháborút és hadifogságba került.”

Megköszönve Kolbach tanár úr engedélyét a közléshez, ezt a következőkkel egészítem ki: Schrempf Mária Terézia 1913. július 28-án született Nagynyárádon. Apja Schrempf György 31 éves ács. Anyja Hauck Borbála 23 éves háztartásbeli. Testvérei Gáspár (1909) és József György (1910). Utóbbival egy ugyanazon napon házasodtak: 1934. november 12-én Majson. Férje, Wéber György, 1913. december 2-án Majson született cipészsegéd. Lánya Wéber Anna III. Mária Magdolna 1935. július 19-én Majson született. A modell szülőházában, az akkor még utcanév nélküli 213. szám, ma Dózsa György utca 11-ben halt meg 1975. november 17-én hörghurutban. A nagynyárádi temetőben nyugszik a családi sírhelyen.

Ruhe in frieden!

A magyar lány: Miszlang Teréz

 

1906. szeptember 30-án született Mohácson a somogyi (Gölle) származású 27 éves Miszlang János kovácsmester és a vasi származású 23 éves Gyurkó Mária háztartásbeli második gyermekeként. Egy nővére volt, Erzsébet. 1934. január 20-án ment férjhez a 33 éves mecsekszabolcsi Hüvös János csendőrtiszthelyetteshez. Gyermeke, akárcsak nővérének, neki sem született. Háztartásbeliként élt a Deák tér 5. (ma Szent István utca 13.) számú szülőházában. Kivételt az a két rövid időszak képezett, amikor a második világháború előtt a férjét először Sopron mellé, majd a háború alatt Kárpátaljára helyezték. Aranykoraként emlegette az utóbbi időszakot. Igazi úrasszonyként élhetett. Az egyszerű, jóakaratú ruszin nép, akikkel kölcsönös tiszteletben és szeretetben éltek, szinte tejbe-vajba fürösztötte őket. A háború után férje, a volt csendőr „rendszeridegen”-ként megjárta a börtön és a munkatábor poklát. Hazatérve megtört, beteg emberként alkalmi munkával kereste kenyerét. Ebből éltek szerényen. Adatközlőimnek Teri néni pár alkalommal elmesélte modellkedése emlékeit. A másik két lánnyal csak egyszer találkozott, de akkor sem együtt, hanem mindenki külön-külön állt többször is modellt. Olyan pozícióban, ahogy az elkészült műalkotáson látható, sosem voltak. De míg azok magukon tarthatták eredeti, autentikus népviseletüket, neki mindig át kellett öltöznie. A művész ugyanis nem a mohácsi magyar népviseletben, hanem a színpadias, idealizált, uniformizált ún. „operett magyar” viseletben ábrázolja őt. Ez, és a kompozícióban elfoglalt központi helye, amely perspektívából a két oldalsó nőalak mintegy mellékszereplőként látható, az irredentizmusba beleszédült Horthy-rendszer nagymagyarkodó dzsentri politikai szellemiségének vetülete. A szoborral egyébként divat teremtődött Mohácson. A város magyar „úrilányai” sorban készítettek ilyen ruhákat, és ennek elemei átszivárogtak a köznép viseletébe is. Az autentikus élő népviselet két évtized múlva az ún. „kivetkőzés”-sel sajnos mindhárom népnél kiveszett. A pártás, rövidszoknyás, piros rámás csizmás „műmagyar” pedig átkerült méltó helyére, a cirkuszporondra. Maradjon is ott. Teri néni megözvegyülve, idős korában, amíg egészsége engedte, a római katolikus plébánián házvezetőnőként tevékenykedett. A Mohács és Vidéke a keresési felhívást sajnos csak egyszer jelentette meg. Ezt Teri néni nem olvashatta, hiszen akkor már alig látott. Magányosan, lakása falai közt még majdnem 11 évig élt az újságcikk megjelenésétől számítva. Szinte csak az öt adatközlőm látogathatta. Ők sem tudtak a szerkesztőség felhívásáról. Így ez a remek lehetőség, hogy az egyetlen élő szereplő elmondhassa dokumentumerejű emlékeit, kárba veszett. 2001. december 29-én 95 évesen a szülőházában halt meg végelgyengülésben. Szerettei mellé, a családi sírboltba lett eltemetve, a mohácsi katolikus temetőben.

Nyugodjék békében!

 

 

A sokac lány: Kata Kovač

 

1910. december 10-én született Mohácson a Jenő herceg utca 535. (ma Táncsics Mihály utca 51.) szám alatt ősrégi sokac családba. Apja Kovács István 32 éves földműves. Anyja Jánics Mária 30 éves háztartásbeli. Még négy testvére volt: Mátyás, János, Mária, György. Már kamaszkorában kitűnt szépségével kortársai közül. Ezért a „lipa kovačeva” (szép kovácslány) ragadványnevet kapta. 1927. január 25-én ment férjhez Jánics Mátyás révészhez. Ez évben János, 1931-ben Mátyás nevű fia született. Parasztasszonyként élt és nevelte gyermekeit. A szobor készítése idején már asszony volt, így hát főkötőt (kapica) kellett viselnie, amit a kor erkölcsi regulái szerint idegen férfi előtt nem vehetett le. Így is állt modellt. A szobron viszont a művész lány hajviselettel (šiška) ábrázolja, elnagyoltan. Hasonló „hajszobrászati” átalakításon a magyar lány modellje is átesett, kétoldalt copfokat alkotva neki, amiket viszont ő nem viselt soha. A német lányon ilyen szembetűnő átalakítás nem látható. Mindhárom nőalak viszont szebb, mint a valóságban. Ezt bizonyára örömmel vették. A szobrász nem törekedett mindenben a valósághű ábrázolásra. Modelljei megjelenéséből ihletet merített. A művészi szabadság ennyit megenged, mert: „A művészet a valóság égi mása”. Kata tréfálkozva a szoborra mutatva ismerőseinek sokszor mondta: Látjátok, én örökre szép és fiatal maradok. Nem sejtve a tragikus végkifejletet, hogy ez sajnos igaz lesz! Később házassága megromlott, iszákos, durva férjétől különvált, majd összeállt volt sógorával, a már korábban elhunyt nővére, Marica két kisgyerekkel egyedül maradt özvegy férjével, Joka Bubreg „sekican”-nal. (Ez utóbbi a családi ragadványneve.) Egy nem kívánt terhesség miatt végrehajtott illegális magzatelhajtáskor a bába beavatkozása közben kapott vérmérgezésben, a szülőházában halt meg 1943. augusztus 24-én. Még nem volt 33 éves… A mohácsi római katolikus temetőben szülei mellett nyugszik.

Počivaj u miru lipa kovačeva!

 

 

Felhasznált irodalom:

Tegzes Ferenc: Emlékező és emlékeztető lobogótartók a mohácsi Széchenyi téren. A szerb megszállás alóli felszabadulás 10. évfordulójára készített lobogótartók. In Gyánti István, Kult László (szerk.): Tanulmányok Ódor Imre emlékére. Pécs, 2018, BML MNL, 446–453.

Kiss Zoltán: „Rettenetes Kázmér”, avagy „a nemzet vízhordó szamara”. Horváth Kázmér (1893–1973) életrajza. In Gyánti István, Kiss Zoltán (szerk.): Történetek Baranyából. Dolgozatok a Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteményének műhelyéből, 2. Pécs, 2016. Csorba Győző Könyvtár, 140–160.

Minorics Tünde: Ehhez mérem az egész évet. A mohácsi busók szokásvilága. PhD dolgozat. Kézirat Pécs, 2012.

Kolbach Ferenc Mohács és Vidéke 1990. 03. 10.

 

Köszönetnyilvánítás: hálás szívvel mondok köszönetet adatközlőimnek.

Mohács: Andrics Lukácsné, Jánics Istvánné, Pap Zoltánné, Pávkovics Lukácsné, Makai Györgyi, Somogyvárác Máriánné, Bubreg Mátyás, Csősz István, Keszler Józsefné és az időközben elhunyt Tamási János és Verbán Emilné.

Nagynyárád: Hágendorn Jánosné.

Fadd: Rostás Jenő.

Külön köszönettel tartozom Mórocz Sándor Podmaniczky-díjas helytörténész (Mohács) és Kiss Zoltán könyvtáros (Pécs) önzetlen, baráti segítségéért.

Mohács, 2024. június 4.

 

[1] Martinelli Jenő (1886–1954) szobrász, éremművész. Mohácson látható alkotásai: Lengyel hősök emlékműve (1931); A három leány szobra (1932); Zászlótartó (1937); Dr. Margitay Lajos síremléke (1941); Egerszeghy Árpád emléktáblája a belvárosi iskolában (1932). A két utóbbi Köveskuti Péter szíves közlése.

[2] TEGZES 2018 A zászlótartókat 1985-ben újította föl a Mohácsi Városszépítő és Városvédő Egyesület. Idővel a középső zászlótartó vasa korrodálódott, ugyanis kavicságyazatban áll. A városvédők és az önkormányzat 2020-ban lecserélték.

[3] TEGZES 2018, 446. A mohácsi oroszlánoknak van nyelvük, míg a budapesti Lánchidat vigyázóknak nincs.

[4] MINORICS 2012

[5] KISS 2016